menthai

Az a bizonyos 8.f osztály…

 

Alapjában véve két csoportra lehet osztani az embereket: vannak, akik nem szeretik az osztálytalálkozókat, mert nem tudnak mit „felmutatni” a többiekhez képest, cikinek érzik vagy nem kíváncsiak a többiekre egész egyszerűen és ezért nem mennek el soha; de vannak, akik meg szívesen találkoznak a régi osztálytársakkal és nosztalgiáznak együtt.

 

Én az utóbbiba tartozom, mert szívesen megyek. Bár hazudnék, ha mindegyikre (mert valahogy a gimis legutolsó meghívója meg sem talált engem… viszont véletlenek nincsenek, így valamiért nem is kellett ott lennem) De jelen esetben az általános iskolai osztályomról van szó.

Idén ballagási jubileumunk van. Nem fogok hazudni (bocs többiek 🙂 ), a 25 éves évfordulót ünnepeljük.

Sokáig nem nagyon tudtunk egymásról. Szétszéledt mindenki a suli elvégzése után. Azok, akik maradtak a lakótelepen, ők ugye gyakrabban találkoztak az utcán is akár, de a legtöbben elkerültünk. Amíg a szüleim ott laktak, én is hallottam pár osztálytársról, akikkel ők találkoztak, de senkivel sem tartottam igazán a kapcsolatot. Mivel egy másik városba költöztem egy időre, így főleg esélytelen volt összefutni bármelyikkel is. Gondoltam én…

Pár éve elkezdtünk időről időre (2-3 évente) találkozni, hála Laci(ká)nak, aki azóta is felvállalja, hogy összehozza a csapatot!

Teljesen egyértelmű volt, hogy én mindegyikre elmegyek. Már az első találkozón könnyesre nevettük magunkat a régi sztorikon. És pont olyanok voltunk, mint anno…

A jubileumi találkozót már jó előre elkezdte szervezni Laci, hogy minél többen el tudjanak jönni. Izgatottan vártam a napot. A találkozó a suli előtt volt, és engedélyt is kaptunk, hogy bemehessünk.

 

 

Mostanában csak a találkozókkor járok ezen az ominózus budai lakótelepen, de ahogy a környékre értem, akár becsukott szemmel is vezethettem volna. A sok változás ellenére (például a fák jócskán megnőttek) minden a régi volt, de legfőképpen az érzések.

Sajnos az osztály fele nem tudott eljönni, de meglepetésként pár tanárunk viszont igen.

És akkor elindult a nosztalgiajárat. A suliba belépve minden, mintha tegnap történt volna. A folyosók, a régi tantermünk, az aula, az első emeleti zsibongó, a tornaterem, az ebédlő, a büfé, mind ugyanolyan. Legalábbis a mi szemünkben. Csak valahogy minden sokkal nagyobb volt akkor…összement tán? Vagy inkább mi nőttünk meg…

 

Ilonka nénivel kezdődött minden…

 

Feri bácsit, a felsős osztályfőnökünket 25 éve nem láttuk. Kalandos úton, de végül megszereztük az elérhetőségét és elfogadta a meghívásunkat. Mikor megláttam Ofőt, libabőrös lettem, semmit sem változott. Matek-fizika-kémia órák a tanár úrral…(akkor még semmi bajom nem volt velük, később már meggyűlt a bajom ezekkel a tantárgyakkal). Az utolsó osztálya voltunk, még pár év tanítás után nyugdíjba is ment. Most egy híján nyolcvan, de nekünk pontosan ugyanaz a Feribá, mint akkor volt.

Eljött a 3-4.-es osztályfőnökünk is, Kati néni, aki utánunk ment gyesre, és már nem is ment vissza tanítani többet. Szóval neki is mi voltunk az utolsó osztálya. Ő is maradt ugyanaz a csupaszív, mosolygós, mint anno, annak ellenére, hogy hihetetlen kemény és küzdelmes élete volt.

Aztán ott volt Marika néni a föci-, és Magdi néni a biosztanár. Róluk tudtunk, mert aktívan facebookoznak, és egy korábbi találkozón részt is vettek. Őszintén mondom, ők sem változtak semmit. Jó barátnők továbbra is, közös programokat szerveznek, koncertre-színházba-kirándulni járnak, élvezik a nyugdíjas éveiket.

Sikerült elcsábítanunk Zsuzsa nénit, a kedvenc magyartanárunkat is, akinek ebben a suliban mi voltunk szintén az utolsó osztálya, mert a következő 25 évet már máshol töltötte ő is. Ő volt a fiatal, vagány tanárnő, hosszú vörös hajával, alternatív stílusával. Én utána még párszor összefutottam vele a Sziget fesztiválon, amin egy cseppet sem lepődtem meg. Idéntől ő is nyugdíjas, de mondtam is neki, hogy tutira jó nagy korkedvezménnyel kaphatta meg, mert másképp biztosan nem!

 

A büszke kisdobosok

 

Az osztálytársak közül páran igazoltan hiányoztak: van, aki a tengerentúlon és, van, aki Európa más országában csavarog folyton-folyvást és van, akinek más programja akadt…

De a jelenlévőkkel régi osztályunkban tartottunk egy kis beszámolót az életünkről mesélve. Mindenki bejárta a maga útját, hordozta a keresztjét, állt fel többször a padlóról és kezdte újra akár. De a közös jellemző az, hogy mindenkinek meghatározóak voltak az általános iskolai évek!

Laci(ka), aki a kisfiúcskából jókora nagy ember lett, 3 gyermekes mérnök családapa. És ugye mindig megszervezi a találkozókat, felkutatja az embereket, lezsírozza a helyszíneket, küldi az emaileket rendületlenül. A csapat motorja.

Hajni, aki már szinte minden volt életében a péktől a hentesig, jelenleg kis takarító vállalkozásuk van férjével. Kisfiúkkal hármasban élnek nagy szeretetben. Ő a nagydumás csupaszív lány, aki termetre mindig nagyobb volt nálunk, de egyben gondoskodó tyúkanyó is.  Azóta pedig megbocsátotta Gábornak is, hogy ötödikben a combjában landolt a körzője…És fogta Adri kezét minden oltásnál, mert különben elájult volna…

Adri, az örök renitens. A menő csaj, aki nem csak hogy bátor és bevállalós volt mindig, hanem a közösség egyik vezéregyénisége. A csaj, aki hetedikben föciórán feszt a körmét reszelgette, még akkor is, amikor Marika néni befenyítette, hogy most már elveszi a reszelőjét. El is vette, hogy majd visszakapja év végén. De ez feledésbe merült. Vagyis nem. Mert 25 év után Marika néni az osztálytalálkozón visszaadta neki….Volt döbbenet és könnyek, elhihetitek!

Adrival, miután már kb. 10 éve éltem egy másik városban, derült ki, hogy ő is, ugyanott, régóta…Így nem túl gyakran, de azért sikerült összejönnünk egy-egy traccspartira.

Gabi, akit 2 éve elhívtam a találkozóra. Meglepődött, hogy biztos neki akartam szólni?, hiszen ő nem velünk fejezte be a sulit. Mondtam neki, hogy persze, hiszen a mi szemünkben ő is ugyanolyan értékű osztálytárs! Így nagy örömmel eljött.

Talán azért, hogy ott újra találkozzon Jocival, akivel azóta egy párt alkotnak?!

Joci, a szintén nagy túlélő és újrakezdő, aki most például Gabival való szerelmük miatt költözött vissza az ország túlsó feléről.

 

Mindig vidáman

 

Gábor, akiről kiderült, hogy eredeti szakmáját nem gyakorolván hosszú évekig szolgált és védett, majd jelenleg NYUGDÍJAS!!! Hát ezen mindenki kiakadt rendesen 😀 . Főleg azért, mert általánosban állandóan azt hajtogatta, hogy ő márpedig nőgyógyász lesz!  No meg azért is, mert sose gondoltuk volna róla, hogy nem rabló lesz, hanem pandúr…az előbbire több jel mutatott akkor.  Nőgyógyász helyett pedig boldog 3 gyerekes családapa is nem mellesleg.

Erzsi, aki már akkor imádta a lovakat, így nem meglepően sokáig velük foglalkozott, majd családot alapítva vidékre költöztek. A lovakkal való foglakozás időközben elmaradt, de egy valami, ami már akkor is őt fémjelezte, az mindenki megkönnyebbülésére továbbra is jellemző rá: ős Michael Jackson rajongó 🙂 ! Azóta is megvan minden ereklyéje és csak azért nem hallgatja a lemezeket, mert sírva fakadna rajtuk… na kérem szépen, ez az igazi rajongás, egy ikonért és nem holmi fellángolás valami jöttment kis celebecskéért!

Mariann, aki továbbra is csendes, de azért pár dolgot ő is megosztott. Gyerekekkel foglalkozott, több tanfolyamot is elvégzett. Majd ráébredve, hogy nem ez az ő asztala, átnyergelt az autóiparba (!) , ahol tök jól érzi magát.

Emese bőrdíszműves-cipőfelsőrész készítőként végzett (remélem jól emlékszem), de mivel megszűntek a gyárak és a saját vállalkozás ezen a területen igen költséges lett volna, így egy nagy áruházláncnál helyezkedett el, ahol már 17 éve dolgozik. Mostanra abban a pozícióban, ahol kiélheti a divat, a ruhák-táskák iránti érdeklődését. Szókimondó, mosolygós, és ő sem változott semmit, „csak” annyit, hogy már feleség és anya is 🙂 .

Dia. Ő volt a riválisom. Mi voltunka két osztályelső. Nem voltunk rosszban sosem, inkább mindig az ofő két oldalán. Annyiban biztos különbözünk, hogy ő közgáz vonalra ment, pénzügyi területen dolgozik. Tőlem meg olyan távol állnak a reál tantárgyak, mint Makó Jeruzsálemtől. Ha nem viselne szemüveget, most is pont ugyanaz a lány lenne, aki a padtársam volt…

 

Az osztály férfiúi

 

Amikor hozzám került a szó, izgultam. Pedig gyakran adok elő sok ember előtt, mégis. Valahogy mindnyájan újra gyerekek lettünk az iskolapadban ezekre a percekre. Mintha újra felelnénk. Csak most arról, mi lett belőlünk. Elmondtam én is az életutamat, nem kisimítva a göröngyöket, hanem azokkal együtt. A nehézségekkel, amik ahhoz kellettek, hogy most ott legyek, ahol vagyok. Hogy mostanra beért a sok tanulás, önfeláldozás, áldozat és kemény munka. Illetve a sok „böjtölés” után az a szerelem, boldogság, amire mindig is vágytam.

Jó érzés volt beszélni arról, hol tartok most. Viszont amikor az osztálytársaim azt mondták nekem:

„Bori, Rád végtelenül büszkék vagyunk! Sikeres és gyönyörű nő vagy! Nem semmi, amit elértél, amilyen életutad van.” –akkor könnybe lábadt a szemem. Mert ezt úgy gondolom, nekik is köszönhetem. És az általános iskolai tanáraimnak, mert nélkülük nem az lennék, aki most vagyok. És persze a szüleim nélkül…

Hogy ők mindannyiunkat gyakran biztattak, és a megfelelő pillanatban korholtak azért, hogy ne adjuk fel soha. Akkor még nem is feltétlenül láttuk mindannyian, mi értelme van a tanulásnak, de a sok példa bizonyítja, hogy később, felnőtt fejjel mennyien vágtak bele ismét.

Ofőnk is megjegyezte, hogy azért szeretett minket nagyon, mert hihetetlen színes társaság voltunk már akkor is. De mindemellett összetartóak is. És ez megmaradt.

Nem kívánhatunk mást a mostani gyerekeknek sem, csak azt: legyen legalább olyan boldog, eseménydús és vagány gyerekkoruk, mint nekünk! Amit nem a pénz, a vásárlás és a kütyük jellemeztek, hanem a közösség, az együtt átélt élmények, játszóterezések, bandázások, szánkózások a „dombon” (amit ugyan így hívtunk, de inkább egy nagyobb földhalom, nekünk azonban a világ volt). Az, hogy bármikor számíthattunk a másikra és nem csak a facebookon voltunk ismerősök, az utcán pedig nem…A leckét sem a neten csoportban küldtük egymásnak, hanem el kellett érte menni a legközelebbi osztálytárshoz, mivel telefonja sem volt mindenkinek.

Ismertük egymás családját, élő közösségi élet volt gyerekek-szülők-tanárok között. Az orvos apukámhoz jártak a gyerekek-szülők a kisebb-nagyobb baleseteikkel, tanácsot kérni. Az akkor gyerekkörzetben dolgozó anyukám pedig a lakótelep gyerekeinek zömét ismerte a rendelőből. Pedig a mi évfolyamunkon is 8 (!) párhuzamos osztály volt! Nem kevés gyerek..

Pont olyan volt az élet,mint egy nagy faluban 🙂 . Nekünk nem virtuális barátaink voltak, hanem valódiak. Akik ennyi eltelt idő után is azok maradtak.

(Csak halkan felteszem a kérdést: a mai gyerekeknek milyen iskolás éveik vannak? Milyen közösségben nőnek fel? Milyen értékek mentén?)

A vacsoránál pedig folytatódott a sztorizgatás osztálykirándulásokról, klubdélutánokról, csínytevésekről, előkerültek a csodás, már-már botrányos régi fotók is. Secperc alatt visszamentünk tinédzserbe, pont ugyanazok a hangos, egymás szavába vágós, hangosan egymáson röhögős srácok-csajok lettünk, mint 25 éve.

 

 

És az, hogy szeretnénk-e a jövőben is találkozni, az nem kérdés. Bízunk benne, hogy a lehető legtöbben eljönnek majd a következőre is. Mert ahogy Feri bácsi mondta most:

„Ha találkozunk, az azt jelenti, hogy élünk!”

 

 

 

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért és érdekességekért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!