menthai

Sokakat érintő kérdések boncolgatására adtam a fejemet. El lehet ezeket a témákat szakkönyvekből is olvasni, de én úgy gondolom, hogy ha valaki olyan mesél a témáról, aki már átélte az adott szituációt, az számomra hitelesebb információ.

Egy csinos, mosolygós, többszörös anyukát és nagymamát kérdeztem arról, hogyan élte meg a fészekelhagyást?

– Lehet-e tudatosan készülni a gyerekek kirepülésére a szülői házból?

– Igen, lehet. Az ember tisztában van vele, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. Persze ez nem úgy történik, ahogy eltervezed. Én is készültem rá, elterveztem, mit és hogyan fogok csinálni. De nem volt azért az olyan egyértelmű, mint ahogy azt én képzeltem… 🙂 Bármennyire tisztában voltam vele, akkor is veszteség volt, amikor a gyerekek szép sorban elmentek itthonról, és elkezdték a saját életüket élni.

– Hogyan lehet elengedni őket, elfogadni, hogy felnőttek?

– Tisztában voltam vele, hogy nem azért szülök gyerekeket, hogy örökké velem maradjanak, mint egy hátizsák. De arra, hogy ők felnőnek, arra az ember máshogy készül a szívével és az eszével. Az eszeddel tudod, mégis a szíveddel nehezen engeded el, bármennyire is tudod, hogy ez bekövetkezik. De ha az ember együtt él a gyermekével, látja, hogy felnő. Születésétől fogva arra kell készülni. És természetesen nem csak akkor lesz felnőtt, ha elköltözik otthonról. Felnőtt és kész. Nehéz, hogy ne szóljak már bele sok mindenbe, mert úgy éreztem sokszor, felelős vagyok értük. Viszont már nem gondolkodhatok helyettük bizonyos helyzetekben, mint gyerekkorukban. Tanácsot persze lehet adni. Vagy megfogadja, vagy nem… 🙂

Soha nem volt olyan érzésem, hogy itthon tartanám őket. Persze mindig örülök, ha jönnek, és annak is, ha segítséget kérnek tőlem, vagy kikérik a véleményem.

– Felmerültek-e Benned a tipikus kérdések, hogy: „Hasznos vagyok-e még?”, „Innentől kezdve hogyan fogom tölteni a napjaimat?”

– Persze. Feltettem magamnak a kérdést: mit csinálok ezzel a sok szabadidővel, ami a nyakamba szakad? Mert most már nem kell örökké öt emberről gondoskodni… Viszont nekem szerencsém volt, mert nem sok kiesés volt, hamar jöttek az unokák. Éreztem azért, hogy szükség van rám, mert számíthattak rám. És csomó olyan dolgot is megtehetek az unokákkal, amiket a saját gyerekekkel nem tudtam, az egyéb kötelezettségek miatt. Velük most már felszabadultabban tudok játszani, együtt tölteni az időt, mert nem kell például a vacsorakészítés miatt abbahagyni, amit csinálunk, mert ez már nem az én feladatom.

De úgy gondoltam, itt az ideje, hogy sok olyan dolgot csináljak, amire egyébként nem volt időm. Például, hogy magamban helyre tegyek dolgokat. És tulajdonképpen ami az eszembe jut, azt meg tudom csinálni, hiszen van rá időm. Járok könyvtárba, új barátaim lettek, az unokák által kedvet kaptam a kerámiázáshoz, süteménysütő versenyre neveztem be (megjegyzem, hogy a kedves nagyi meg is nyerte…).

– Újra kettesben a férjeddel…Milyen érzés ilyen értelemben ez a megváltozott helyzet?

– Nehéz kérdés. Valamikor ugye ketten voltunk, amíg nem volt gyerek. Aztán jött a család, elvárások, munka, stb. A kettesben létre kevés energia jutott. De eljött, amikor kettesben maradtunk. Máshogy éli meg férfi és nő. A nők ilyen korban már inkább a hódítós, udvarlós, kedves férfira és társra vágynak, és kevésbé a szexualitást helyezik a középpontba.

A férfiak azonban bizonyítani akarnak. Sok esetben félreértelmezik a mi gesztusainkat, szeretet iránti igényünket. Minden mozdulatunkban azt szeretnék, hogy ők legyenek az elsők, csak velük foglalkozzunk most már. A nőknek viszont több idő kell, hogy levegyenek a lábunkról, és nem pedig az, hogy örökké „zaklassanak” minket, mint férfi. Nekünk azért öregkorunkra is marad a háztartás, amiben jobban elfáradunk, kimerülünk. A társunk viszont szinte féltékeny erre is, és kicsit az unokákra is, mindenre, amit nem velük csinálunk. Azonban ők is beszűkültebbek már, magányosabb hobbiknak hódolnak, és ebben a megváltozott állapotukban zsémbesebbek is. Viszont belülről még mindig ugyanolyan sármosnak és tökéletesnek látják magukat 🙂  Nehéz egyensúlyba hozni az érzelmeket és a fizikai dolgokat, mert ez már nem ugyanaz, minta húszas éveinkben… 🙂 De ezt a férfiak sokszor nem veszik észre. Kritikusak a nő kinézetét illetően is, szeretnék, hogy „ott legyünk mindig a topon”, annak ellenére, hogy ők sem lesznek fiatalabbak. Azt hamarabb észreveszik, ha fáradtabbak, kimerültebbek, nyúzottabbak vagyunk.

– Mi a megoldás akkor?

– Sok-sok humor és derű. Én tudomásul vettem mind a magam, mind a férjem megváltozott dolgait, és megpróbálok úgy élni, hogy se az én bensőm, se az övé ne sérüljön. Tisztában vagyok azzal, hogy én mit érek, és nem veszem fel ezeket tőle.

Összeköt minket a sok év, a gyerekek, a sok dolog, amiket csak mi ketten tudunk. Mi régen is, és most is tudtunk beszélgetni, van közös témánk. Az érdeklődésünk azért sok mindenben megváltozott, más köt le minket. Én sok olyan dolgot csinálok, amire fiatalabb koromban se időm, se energiám nem volt. Ő nem ennyire rugalmas, és furcsának is találja néha ezeket, de egy idő után elfogadja. Minden tálalás kérdése. Például, hogy 60 évesen lovagoltam először, vagy hogy motorozni szeretnék újra –persze valaki utasaként-, vagy hogy tetkót rakatok fel a szemhéjamra –így nem kell majd naponta ceruzával kihúzni…  🙂 Semmi bűnös, vagy megbotránkoztató dolgot nem csinálok, ezek apró kis vágyak. De én ezektől jól érzem magam. Ilyen egyszerű.

Lehet, hogy lelassultak a szárnyaink, de azért hadd repítsenek a vágyaink, nem igaz?

(fotók: Pinterest)

Még egy kérdést biztos, hogy tisztába kell tennem az önzőséggel kapcsolatban. Az önzőség nem egyenlő a nárcizmussal sem. A már korábban említett Pszichológiai Napokon érdekes előadást hallgattam erről is, Tari Annamáriától.  A nárcizmus járványszerűen terjed manapság. Az utóbbi két generáció tagjaira abszolút érvényes megállapítás ez. Jean Twenge, amerikai pszichológus érdekes kísérletet végzett fiatalok körében. Választaniuk kellett, mire vágynak jobban? Egy jó ételre, italra, esetleg együttlétre, vagy pozitív visszajelzésre és elismerésre másoktól. Döbbenet, de ez utóbbira…(Nem véletlen, hogy a kísérlet tapasztalatait Nárcizmusjárvány címmel jelentette meg könyv formájában.) De a lényeg, hogy az úgynevezett „kívül hordott” önértékelés, a kvázi „lájkgyűjtés” (milyen a hajad, a ruhád, a társaságod, stb.) sokkal fontosabb, mint a valósan megélt élmények, helyzetek, ízek-imák-szerelmek…És ha nem kapja meg a folyamatos elismerést és pozitív visszacsatolást, akkor mi lesz? Összeomlik? Ha igen, akkor valami nagyon nincs rendben…

De miben is különbözik az önző ember a nárcisztikus embertől? A nárcisztikus ember jellegzetesen rosszindulatú, haragtartó, bosszúálló, könyörületre és megbocsátásra képtelen, jellemtelen hazug. Képes olyan virtuális világban élni, és abban tartani környezetét is, melyben egy idő után saját hazugságait ő maga is elhiszi. Saját speciális küldetése és mivolta hitében indokoltnak látja önmaga önző érdekeit minden eszközzel érvényesíteni.

Ezzel szemben, ha szimplán szeretjük magunkat, és fontosnak tartjuk, hogy ne legyünk elhanyagoltak sem testi, sem szellemi, sem lelki értelemben, akkor önzők vagyunk! Már a szóban magában is benne van az „ön” szócska, ami saját magamat jelenti. Hát hogyan szerethetne engem bárki, ha én nem szeretem önnönmagamat?

Pár évvel ezelőtt egy kozmetikai cég „valódi” nőkkel készített reklámkampányával akarta népszerűsíteni az önértékelést, az önelfogadást, önbizalmat, gyakorlatilag az általam említett önzést. A kampány sikeresnek volt mondható, pont a valódisága miatt. És természetesen nem azt kívánta sugallni, hogy bármilyen körülmények között is fogadjuk el azt, aki visszanéz ránk a tükörből. Nem. Hanem inkább szeresd azt, aki vagy és keresd meg azt, aki lehetnél. És ez, mint minden más is, csak elhatározás kérdése. Nem kell mindenkinek szupermodellnek kinéznie, akár nő, akár férfi. Amúgy sem divat már a Twiggy-alkat…Viszont az elengedhetetlenül fontos, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.

A minap nyilatkozott egy magyar „celeb” modell, aki két gyermeke szülése után kőkeményen elkezdett edzeni. Már-már közelítve a csontsoványsághoz is azt nyilatkozta, hogy így is 4 kg-mal több a megszokottnál…És lelkesen selfie-zik és gyűjti a lájkokat, annak ellenére is, hogy a legtöbb komment már igyekszik figyelmeztetni, hogy ez már túlzás, sőt próbálják rávilágítani, mit fog látni a saját lánya?! De ugye a „celebeknél” gyorsabban terjed a nárcizmusjárvány. Mindenki úgy gazdálkodik magával, ahogyan tud és akar. Azonban gondot okozhat akkor, ha valaki hozzájuk méri a szépséget és az elismertséget, és nem a realitáshoz.

Az egészséges, integrált énünk kialakulásához, felnőtté válásunkhoz ugyanakkor kellenek a törések, veszteségek, kudarcok és a bánat is. Szükséges, hogy vállalja azt egy anya, hogy gyermeke születése után megváltozott a teste.

Vállalja mindenki, hogy az idő nyomot hagy rajtunk. Rajtad is! Ápolnunk és gondoznunk, de ugyanakkor elfogadnunk is elengedhetetlen változó énünket, mert akárhogyan is próbálkozhatunk nárcisztikus módjára különféle eszközökkel, ahogy Coco Chanel is megmondta:

„Ha szépülni szeretnél, a lelkeddel és a szíveddel kell kezdened, mert addig egyetlen kozmetikum sem fog hatni!”

Szabad akarat van. Választhatsz. Nárcizmust, egoizmust, lájkokat, látszólagos elismertséget, önzőséget, bármelyiket. Én továbbra is azt mondom: legyél önző.

Magaddal. Magadnak. Őszintén. Hosszú távon tuti kifizetődőbb…Mert akkor az életkor csak egy mutatószám lesz 🙂

(fotók: Pinterest)

Ma felhívott egy régi barátnőm. Ritkán beszélünk, ki is maradt 15 év a két legutóbbi találkozásunk között. De pontosan ott folytattuk, ahol abbahagytuk nagykorúságunk hajnalán. Ráadásul ugyanannyira őszinték vagyunk egymással most is, mint akkoriban. A mai beszélgetésünkben elég keményen megmondta, nem vagyok elég önző. És bevillant egy tavaly év végi újdonsült ismerőssel folytatott csevej is, amikor szinte ismeretlenül ugyanezt mondta.  Már akkor elgondolkoztam, mit is jelent önzőnek lenni. Az Értelmező Szótár szerint az önző ember: „Csak magával, a saját érdekeivel törődő, másokkal és mások érdekeivel szemben közömbös.” Tényleg ilyennek kéne lennem? Gyorsan választ tudtam adni magamnak: természetesen nem, a mondat második felével sosem tudnék azonosulni…De véleményem szerint az önzőséget nem kell feltétlenül az egoizmussal egyenlővé tenni.

Hivatásomból adódóan rendelkezem egy olyan segítő attitűddel, ami a másokkal való professzionális foglalkozáson túl nagyobb empátiát, és érzékenységet is jelent. Viszont különösen vigyáznom kell arra, hogy jusson elég idő és energia a saját magammal való foglalkozásra is. Úgy, hogy nem igazítom minden cselekedetemet és mozdulatomat másokhoz, nekik mikor és hogyan jó. Ezért mentem hétvégén egyedül a pszichológiai napokra, megjutalmazván magamat a születésnapomra. Nem vártam senkire, azokra az előadásokra ültem be, amik engem érdekeltek. Ezért szeretek egyedül járni moziba is. Bár ezek könnyű példák, hiszen egyik helyen sem szokás beszélgetni. Viszont a döntés, az fontos. Az enyém. És az élmény is. Önzőn. És ha bárki meg is botránkozna ezen, akkor is jól esett 🙂

Több kliensem is érkezik hozzám úgy, hogy „én a családomnak, a gyerekeimnek élek”. Én pedig azt kérdezem: és hol vagy ebben Te?? Némi gondolkodás után ugyanazt a választ kapom mindig: „hát sehol.” És a mondat folytatása többnyire az, hogy “de én nem számítok, csak az, hogy nekik legyen jó. Mosok, vasalok, főzök, takarítok, emellett még dolgozom is, ugyan mikor marad idő saját magamra??

Ahhh, arra sajnos már nincs időm.” És ez éppen elég nagy baj. Miért csodálkozik utána, ha évekig nem foglalkozik magával valaki, hogy problémái lesznek pont azokkal, akikre olyan nagy gondot fordított? Azért, mert mindent csinált, csak nem saját magát adta. Hanem a háziasszonyt, az anyukát, a szakács- és mosónőt.

Aztán pedig, amikor a gyerekek kirepültek, jön az „üresjárat”, idő is lenne saját magával foglalkozni, akkor pedig már nem tudja, hogyan kell azt…Aztán elkezdünk rajta dolgozni…

Kemény munka az, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásunk például azért, hogyha lefekszünk ebéd után és sziesztázunk egyet. Vagy azért, ha egy nap semmit, de tényleg semmit nem csinálunk, csak saját magunkkal foglalkozunk (a főzés és a takarítás nem tartozik ide :)). Nem hívunk vendégeket, és nem szervezünk programokat csak azért, hogy „elfoglaljuk magunkat”.

A környezetünk által gyakorolt hatás is sokszor rányomja a bélyegét erre. Mert mit fognak szólni, ha „lazsálok”? Majd azt fogják mondani: „Luxus, hogy magával foglalkozik.” „Persze, biztos bejárónőt tart, hogy megengedheti ezt magának.”  „A bébiszitter neveli a gyerekeit biztos, miközben ő manikűröztet.” Azonban szerencsére szép számmal látok a környezetemben olyanokat, akik odafigyelnek erre tudatosan, vagy ösztönösen. Tudják, hogy semmi baja nem lesz a gyerekeknek, ha egy este –amíg ők színházba mennek a párjával- a nagyszülők vagy egy barát vigyáz rájuk. Tudják, hogy apa meg tudja oldani a vacsorát és a fürdést, amíg anya traccspartizik a barátnőivel. Tudják, hogy ha egy este nem főznek, hanem rendelnek egy pizzát, attól még nem lesznek rossz háziasszonyok, vagy ha nem takarítanak minden nap, attól még nem lepik el a kórokozók a lakásukat.

És mindezt lelkiismeret-furdalás nélkül teszik. Mert fontosak maguknak. És önzők.

Önző vagyok én is. És vállalom. És gyakorlom, mert nem megy még annyira, amennyire szeretném… 🙂

Folyt.köv…

Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy táncolok. Boldogan, pörögve-forogva, mosolyogva, szinte szárnyalva tettem meg partneremmel a tánclépéseket, ráadásul egy olyan számra, amit nagyon szeretek. Tánc közben énekeltem is a Felhő fenn az égen című jó kis zenét. Olyannyira életszerű volt az álom, hogy fel is ébredtem az éjszaka közepén és dúdoltam a muzsikát…

Az érzés, amit átéltem álmomban, ugyanaz, mint amikor a teljes és tökéletes boldogságot élem át. Ez lehet egy örömteli pillanattól, találkozástól, ajándéktól, zenétől vagy tánctól egyaránt. Olyan, mint amikor napsütésben, szélcsendben sétálsz a tengerparton, és amikor kedvet kapsz hozzá, elkezdesz szaladni. Megtapasztalod azt a felhőtlen érzést, hogy úgy vagy jó, ahogy vagy, abban az adott pillanatban.

A tánc gyógyít és örömet okoz, ez kétségtelen. Ha nem azt nézed, ki mit csinál melletted, ki milyen ruhában van, függetlenedni próbálsz a körülményektől, akkor abszolút nyert ügyed van. Felszabadulsz, önbizalmat kapsz, és szárnyakat a mindennapok nehézségeinek megoldásához. Ha teljesen átadod magad a ritmusnak, akkor pedig egyfajta módosult tudatállapotba kerülsz. Boldogsághormonok szabadulnak fel, amiket ha hagysz szabadon áramolni, kiütik a stresszhormonokat a kis kényelmes, eddig megszokott helyükről.

Nem utolsó szempont azt sem, hogy a tánc egyben alakformáló is, növeli az állóképességet, fellazítja és erősíti az izmokat, valamint betegség esetén felgyorsulhatnak a szervezet öngyógyító folyamatai is. Segít a helyes testkép kialakításában, fejleszti a koordinációs képességünket, kreativitásunkat, fantáziánkat.

Jelentős eredményeket érnek el Parkinson- és Alzheimer-kóros betegeknél, szív- és érrendszerei problémákkal küzdőknél tangóterápiával. Ez a mozgásforma nem gyógyítja meg magát a betegséget, de lassítja a szimptómák megjelenését, segít kompenzálni az egyensúly– és a koordinációs problémákban. A tangót emellett a jótékony hatása miatta a megtört szívek gyógyítójaként is emlegetik konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Párterápiában gyógyír a két fél közti bensőséges kapcsolat kialakításában, az érintés, ölelés fontosságának megélésében.

Terápiás célból én is szoktam javasolni a klienseimnek, hogyha nem áll hozzájuk közel mondjuk a boksz, ami meglehetősen jó feszültség-levezető, akkor keressék meg a hozzájuk legközelebb álló zenei stílust és iratkozzanak be táncórákra. Nem kell, hogy profi táncosok legyenek, bár némi ritmusérzék elengedhetetlen azért a sikerhez. A lépéseket és a koreográfiákat idővel azonban el lehet sajátítani úgy, hogy egyáltalán ne is kelljen gondolkozni rajtuk. Na, az az igazi katartikus élmény 🙂

Én személy szerint most már több mint egy éve zumbázok. Mikor már a gyógytornászok egy idő után nem láttak bennem kihívást, és teljesen felépültem egy műtét után, átadtam a terepet a tényleges betegeknek…És ekkor tettem fel a kérdést: ha most már bármilyen mozgásformát végezhetek, akkor mi legyen az? Erre válaszolta a gyógytornászom, hogy gyere velem zumbázni. Akkor még csak halvány sejtésem volt, mi is az. Viszont az első óra után éreztem, hogy én szeretnék ehhez a csapathoz tartozni. Azóta csak indokolt esetben, nyomós okkal hagyok ki órát, közös wellnessezést és baráti csevejt a társasággal.  

Tavasz. Öröm. Napsütés. Zene. Tánc. Boldogság.

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokat kaphatsz tőlem, ha ellátogatsz ide: https://www.facebook.com/menthai.hu