ÖNZŐSÉG fél EGÉSZSÉG

Ma felhívott egy régi barátnőm. Ritkán beszélünk, ki is maradt 15 év a két legutóbbi találkozásunk között. De pontosan ott folytattuk, ahol abbahagytuk nagykorúságunk hajnalán. Ráadásul ugyanannyira őszinték vagyunk egymással most is, mint akkoriban. A mai beszélgetésünkben elég keményen megmondta, nem vagyok elég önző. És bevillant egy tavaly év végi újdonsült ismerőssel folytatott csevej is, amikor szinte ismeretlenül ugyanezt mondta. Már akkor elgondolkoztam, mit is jelent önzőnek lenni. Az Értelmező Szótár szerint az önző ember: „Csak magával, a saját érdekeivel törődő, másokkal és mások érdekeivel szemben közömbös.” Tényleg ilyennek kéne lennem? Gyorsan választ tudtam adni magamnak: természetesen nem, a mondat második felével sosem tudnék azonosulni…De véleményem szerint az önzőséget nem kell feltétlenül az egoizmussal egyenlővé tenni.

Hivatásomból adódóan rendelkezem egy olyan segítő attitűddel, ami a másokkal való professzionális foglalkozáson túl nagyobb empátiát, és érzékenységet is jelent. Viszont különösen vigyáznom kell arra, hogy jusson elég idő és energia a saját magammal való foglalkozásra is. Úgy, hogy nem igazítom minden cselekedetemet és mozdulatomat másokhoz, nekik mikor és hogyan jó. Ezért mentem hétvégén egyedül a pszichológiai napokra, megjutalmazván magamat a születésnapomra. Nem vártam senkire, azokra az előadásokra ültem be, amik engem érdekeltek. Ezért szeretek egyedül járni moziba is. Bár ezek könnyű példák, hiszen egyik helyen sem szokás beszélgetni. Viszont a döntés, az fontos. Az enyém. És az élmény is. Önzőn. És ha bárki meg is botránkozna ezen, akkor is jól esett 🙂

Több kliensem is érkezik hozzám úgy, hogy „én a családomnak, a gyerekeimnek élek”. Én pedig azt kérdezem: és hol vagy ebben Te?? Némi gondolkodás után ugyanazt a választ kapom mindig: „hát sehol.” És a mondat folytatása többnyire az, hogy “de én nem számítok, csak az, hogy nekik legyen jó. Mosok, vasalok, főzök, takarítok, emellett még dolgozom is, ugyan mikor marad idő saját magamra??

Ahhh, arra sajnos már nincs időm.” És ez éppen elég nagy baj. Miért csodálkozik utána, ha évekig nem foglalkozik magával valaki, hogy problémái lesznek pont azokkal, akikre olyan nagy gondot fordított? Azért, mert mindent csinált, csak nem saját magát adta. Hanem a háziasszonyt, az anyukát, a szakács- és mosónőt.

Aztán pedig, amikor a gyerekek kirepültek, jön az „üresjárat”, idő is lenne saját magával foglalkozni, akkor pedig már nem tudja, hogyan kell azt…Aztán elkezdünk rajta dolgozni…

Kemény munka az, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásunk például azért, hogyha lefekszünk ebéd után és sziesztázunk egyet. Vagy azért, ha egy nap semmit, de tényleg semmit nem csinálunk, csak saját magunkkal foglalkozunk (a főzés és a takarítás nem tartozik ide :)). Nem hívunk vendégeket, és nem szervezünk programokat csak azért, hogy „elfoglaljuk magunkat”.

A környezetünk által gyakorolt hatás is sokszor rányomja a bélyegét erre. Mert mit fognak szólni, ha „lazsálok”? Majd azt fogják mondani: „Luxus, hogy magával foglalkozik.” „Persze, biztos bejárónőt tart, hogy megengedheti ezt magának.” „A bébiszitter neveli a gyerekeit biztos, miközben ő manikűröztet.” Azonban szerencsére szép számmal látok a környezetemben olyanokat, akik odafigyelnek erre tudatosan, vagy ösztönösen. Tudják, hogy semmi baja nem lesz a gyerekeknek, ha egy este –amíg ők színházba mennek a párjával- a nagyszülők vagy egy barát vigyáz rájuk. Tudják, hogy apa meg tudja oldani a vacsorát és a fürdést, amíg anya traccspartizik a barátnőivel. Tudják, hogy ha egy este nem főznek, hanem rendelnek egy pizzát, attól még nem lesznek rossz háziasszonyok, vagy ha nem takarítanak minden nap, attól még nem lepik el a kórokozók a lakásukat.

És mindezt lelkiismeret-furdalás nélkül teszik. Mert fontosak maguknak. És önzők.