Juditot még a főiskoláról ismerem. Sok közös, kellemes élményünk van azokból az időkből. Diploma után ő hamar férjhez ment és életet adott első gyermekének. Azóta kislányának született még két kisöccse. Internetes közösségi portálunk ebből a szempontból áldásos, hiszen hamar újra egymásra találtunk és követtük életeink fontosabb eseményeit. Sajnos nemrégiben egyik (szakmai oldalamon megjelent) posztom alá félreérthetetlen kommentet írt. Rögtön rá is kérdeztem, mi történt. Kiderült, hogy rákos beteg és épp a kemoterápia közepén jár…Viszont azonnal tudtam, ahogy beszél a betegségéről, és ahogy hozzááll ehhez az egészhez, azt meg kell osztanom a lehető legtöbb emberrel!
Nagy nehezen sikerült összehoznunk egy találkozót, és kertelés nélkül, őszintén kérdeztem, ő pedig a legnagyobb természetességgel válaszolt.
-Hogyan derült ki a betegséged?
-2013. augusztus közepén zuhanyozás közben egy csomót éreztem a mellemben. A leghamarabb el akartam menni nőgyógyászhoz megnézetni, de a legkisebb gyerekem balesetet szenvedett, és combcsonttöréssel otthon ápoltam 2 hónapig. Csak októberben jutottam el az orvoshoz, aki tovább küldött emlőultrahangra, ahol megállapították, hogy daganatom van. A kis csomóból, amit éreztem körülbelül 5 cm-es daganat lett a két hónap alatt. Az orvosok szerint 70%-os gyorsasággal nőnek ezek… Azonnal továbbküldtek onkológiára. Megkérdeztem a radiológust, hogyha a lánya lennék, hova küldene. Így kerültem a SOTE Klinikára. A doktornő pár nap múlvára már tudott is időpontot adni szerencsére. Elindult a folyamat…
-Hogyan érintett abban a pillanatban, amikor megtudtad?
-Az első gondolatom az volt: „Basszus, megvarrtam a Mary Poppins jelmezemet az iskolai farsangra, most meg lehetek Sinead O’Connor…” A második gondolatom pedig az volt, hogy: „Hogyan fogom lelogisztikázni a gyerekeket? Mert hogy nálunk senki nem napközis…”
-Mit csináltál először, amikor meghallottad a diagnózist?
-Először anyukámat hívtam, elmondtam, hogy mi van, és azt is, hogy én még aznap megyek az onkológiára. Aztán a férjemet is felhívtam, akit a főnöke azonnal elengedett. Nemsokára találkoztunk és hazamentünk, mert időpontot következő hétre kaptam ugye. Beszélni azonban csak másnap tudtunk, amikor a gyerekek elmentek oviba-suliba. A férjem egészen odáig kétségbe volt esve, amíg ki nem derült, hogy nincs áttét. Persze, előttem is lepörgött, hogy látni szeretném a lányomat menyasszonyi ruhában, vagy hogy a férjem valószínűleg nem is tudná használni a karácsonyi füzetet (amibe minden évben beírom, ki mit kapott, mi volt a menü, stb.) 🙂
-Mit csináltál azután, miután tudatosult Benned a dolog?
-Amikor az első alkalommal elmentem ultrahang vizsgálatra, már tudtam, hogy rákos vagyok…Azt beszéltük a kemón a sorstársaimmal, hogy ezt tudod, már mielőtt kézbe kapod a leletet. Fura, de így van. Igazából azonban a mai napig nem tudatosodott bennem. Soha nem gondoltam úgy magamra, hogy mi lehet…mert valószínűleg abba belecsavarodnék.
-Hogyan fogadta a családod?
-Annyira nem ijedtek meg, mint a filmeken látod…Azt kértem tőlük, hogy amikor nem vagyok otthon, a gyerekek hozásában-vivésében segítsenek. De alapvetően pozitívan és segítőkészen álltak hozzá. A húgom volt a legjobban kétségbeesve, hogy miért nem vele történt, hiszen neki nincs családja.
A tágabb környezetemben azonban mindenki jobban megijedt, mint én. Azt mondtam mindenkinek: „Nekem semmihez nincs tehetségem, nem tudok énekelni, táncolni. Nekem az a tehetségem, hogy jól bírom a kemót.”
De tapasztalok sok jót mindenhonnan. Például hogy van egyéni bánásmód az iskolában. A kollégáim odafigyelnek a gyerekeimre. Ez fontos.
-Tudják a gyerekeid?
-Igen, tudják. A lányom nagyon megijedt, mert én úgy kerültem az iskolába óraadónak, hogy az előző angoltanárról kiderült, hogy rákos, és azóta meg is halt. De a fiúk is tudják, hogy beteg vagyok. A kopaszságból sem csináltam titkot. Otthon simán mászkálok kendő nélkül, elfogadták. Van olyan betegtársam, akinek parókát kell felvennie és sminkelnie, mielőtt a gyermeke felébred, mert nem fogadja el…
-Milyen érzéseid, gondolataid vannak most?
-Először derékig érő, hosszú hajam volt. Aztán amikor megtudtam a diagnózist, levágattam vállig érőre. De amikor már több volt a fésűben, akkor letoltam géppel…A doktornőm olyan rendes volt, mert péntekre tette a kemókat, mert tudta, hogy hétvégén a férjem is otthon van. Nagyon rendes doktornő. Észrevettem, ha mész a dolgok után, és nem hagyod el magad, akkor igenis nagyon sokat segítenek. Nekem szerencsém van, mert nincs áttét, és 6 kemóval megúsztam. Viszont mindenképpen műteni kell és a teljes mellett eltávolítani, mert a mellrák könnyen áttétet képezhet.
Most bizonytalan vagyok. A kemóval kapcsolatban nem voltam, mert tudtam előre, hogy elmúlik, vége lesz, utána visszatér a vitalitásom. Kiszámoltam, ha minden oké, akkor április 4-én, a felszabadulás napján szabadulok a kemótól. Elhatároztam, így lett. Az egyik kedvenc filmemben, a Távol Afrikától-ban mondják: “A Föld azért gömbölyű, hogy ne lássunk messzire utunkon.” Az élet attól szép, hogy kiszámíthatatlan…
Viszont nem tudom, az amputáció után mit fogok érezni. Izgulok. Hogyan fogok regenerálódni, felépülni? Mikor tudom megölelni a gyerekeimet? Hogyan fogadja a helyzetet a férjem? Ezek még nyitott kérdések…
-Mi a legnehezebb?
-Nem tudok mit kezdeni azzal, amikor mások nem tudnak mit kezdeni velem. Annak örülök, hogy szerencsére mernek kérdezni, a tanítványaim is! Szívesen válaszolok, mert sajnos nem tanítanak meg minket arra, hogyan végezzünk önvizsgálatot. Ahogy arra sem, hogy milyen lehetőségek vannak, ha baj van. Te tudod, mit kell csinálni?
-Bevallom őszintén, csak sejtéseim vannak…
-Látod? Erről beszélek. De ha tudod, akkor mennek a dolgok. Bosszant ugyan, hogy nem tudom ugyanazt az életmódot élni, mint eddig, de alkalmazkodni kell. Ez néha nehéz. Viszont mindenkinek elmondom a véleményemet –bár eddig sem fogtam vissza magam- olyan esetekben is, amikor korábban nem.
Azt szoktam mondani: „A hajam elment, az eszem nem… :)”
-Látom, a humorod a régi… 🙂
-Igen 🙂 Van pár vicces sztorim. A PET-CT-nél izotópot kaptam például. Erre azt mondta a férjem, hogy az egyik kollégájának van Geiger-Müller számlálója, majd megnézi rajtam, mit mutat…
A kemoterápia úgy néz ki, hogy van egy kúraszerű osztályon egy kezelőterem, ahol van 15 „baromira kényelmes” szék, és ott nyomják. Én voltam a legfiatalabb. Végig poénkodtuk a kezeléseket. Például egy 70 éves néni mesélte, elment a drogériába szemöldökceruzát venni. Miután kiválasztotta megkérdezte a csinos pénztároslányt, jó-e szerinte, aki közölte, hogy az szájceruza…Most így elmesélve nem olyan vicces, de ezeken a sztorikon azért akkor lehet mulatni. Nekem szerencsém volt a betegtársasággal. Voltam egyszer más napon is, ők nyomasztóak voltak.
De vicces például, hogy minden nap kapok új hírt ismerősöktől, hogy feltalálták a rák ellenszerét… Csak a pénztárca szab határt ezeknek. De annyi mindenki mond annyi féle csodagyógymódot, még az orvosok sem mindig egyeznek.
-Hogyan tekintesz a jövőbe?
-Gondolkoztam milyen tanulságot tudok levonni ebből az egészből. Egy biztos: lehet, hogy néha kell nemet is mondani, mert többször a saját magamra fordított időből vettem el.
Szabadulok a cicimtől, de majd varratok újat és ha 80 éves koromban hanyatt fekszem, akkor is állnak majd… 🙂
Így búcsúztunk el. Juditnak –ha minden vizsgálat rendben lesz- május 13-án távolítják el az egyik mellét. Radikális masztektómia…De ha ő így fogja fel, akkor baj nem lehet 🙂 Én csak szorítani, imádkozni és mellette állni tudok. Illetve megbeszéltük, hogy beszélgetünk a műtét után is…
(fotók: Pinterest)
További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért és érdekességekért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: