Levettem a kékharisnyám…ugye nem baj??

Szükség van néha vallomásokra. Most eljött egynek az ideje. Közel egy éve minden héten eltűntem 2 napra. Még a hozzám legközelebb állók közül sem tudta mindenki pontosan, hova. Nyugalom, semmi illegális és 18 karikás nem történt… De több embernek nehéz lett volna elmagyarázni. Mert vagy megrökönyödtek volna, vagy átminősítenek az ismerőseik sorában. Még így is lesz, gondolom, aki ez után fogja megtenni ezek valamelyikét. De nem bánom. A sztori végére kiderül.

Névnapi buliba voltam hivatalos szombaton. Ez önmagában nem lenne nagy kunszt, mivel itt a kerti partyk és egyéb összejövetelek ideje. A lényeg azonban abban áll, hogy a meghívó egy hétéves kislány volt. Se nem rokonom, se nem barátaim gyermeke. Tanítottam neki ebben a tanévben mindössze egy tantárgyat, heti egy órában.

De ugorjunk vissza egy picit az időben…

Anno amikor a főiskolai felvételi tájékoztatót böngésztem, biztos voltam benne, hogy tanító szakra adom be a jelentkezésemet. És azt is tudtam, hogy lehetőség szerint és a szabadság reményében nem Budapestre szeretnék járni. A bekerülés a gyakorlati (ének és testnevelés) felvételi miatt nem volt olyan egyszerű sehova. Azonban találtam egy olyan szakpárt, ahol jóval kevesebb volt a ponthatár. Nem állt tőlem nagyon távol a téma, így azt is megjelöltem, biztos, ami biztos alapon, csak kerüljek be… A szak pedig a tanító-hittanár volt.

Az órák a társaság miatt (meglepően sok jó arc volt) jó hangulatban teltek mind a 4 évben. Hallgattunk mindenféle előadást, a vizsgáink száma pedig az égig emelkedett, de megcsináltuk!! (Közben azért tökélyre fejlesztettük az amőba-játéktudásunkat is 🙂 ) Sose gondoltam volna, hogy egyszer önszántamból ténylegesen hasznát veszem, de a papír meglett.

A diploma megszerzése után ennek az iránynak a lelkület része és a barátságok továbbra is megmaradtak. Az évek során belekóstoltam a déli népek hitéletébe, valamint a nagy világvallások közül is integráltam az életembe más szellemiséget, életfilozófiát.

Az élet úgy hozta, hogy egy szüleim lakóhelyéhez közeli településen megszorultak hitoktatás ügyben. A helyi plébánosnak pedig tudomására jutott (kis súgással), hogy nekem megvan az ehhez szükséges végzettségem, és némi ráérős időm is akad. Fel is csillant a szemem, hogy a sok kamasz és felnőtt után/mellett a kisebbek tanítása egy kis frissességet hozhat. Tehát akár terápiás célú is lehet nekem 🙂

Már az első egyeztetés alkalmával leszögeztem az atyának, hogy én integrált szemléletben, sajátos stílusommal vagyok csak hajlandó elvállalni a feladatot. Örült neki, és támogatott. Az igazi meglepetést és döbbenetet azonban a faluban való megjelenésem okozta: vártak egy valószínűsíthetően Mary Poppins kaliberű, bigott, merev és szigorú tekintetű matrónát… Hát nem egészen azt kapták! De szerencsére a visszajelzésekből ítélve inkább megkönnyebbültek és kellemes csalódás volt nekik, hogy nem hasonlítok eme karakterre.

A célom egyértelműen az volt a kinevezés elfogadásával, hogy a külföldön látott mintákkal átszőve leginkább a szeretetet képviseljem a diákoknak, illetve azt az életformát, lelkületet, amiben ez jellemző. Azt, hogy hogyan lehet békében és szeretetben élni magaddal és másokkal. Kisebbekkel-nagyobbakkal, kinek-kinek befogadóképessége szerint játszottunk el Jézus korabeli történeteket, néztük meg a Legyetek jók ha tudtok és a Passió című filmeket, olvastuk a Koldus és királyfit, a nagy világvallásokról, toleranciáról elmélkedtünk, vagy az őket aktuálisan foglalkoztató kérdésekről beszélgettünk, sétáltunk, fagyiztunk, és még sorolhatnám… És ezeket ráadásul nem is mindig tantermi keretek közt tettük.

Hétről hétre töltöttek fel engem ezek az „aprónépek”. Furcsa módon szinte mindig sütött a nap azokon a napokon, amikor az óráim voltak. Erre két elsős kislány ezt a magyarázatot adta (amit le kellett írnom és utána minden óra elején felolvasnom 🙂 ):

„Azért süt a Nap, amikor idejössz, mert Te a jót tanítod nekünk és nem a rosszat, és az Isten szeret Téged. És azt szeretné, hogy boldog és vidám legyél!”

Elképesztő mennyiségű rajzot, ölelést és puszit kaptam tőlük a kezdetektől, az egész tanéven át. Fantasztikus és megható érzés, amikor rendszeresen nagy szívvel, sőt szívek rengetegében rajzolnak le engem, piros magas sarkúban… 🙂 (addig nem volt ilyenem, de utána nem sokkal beszereztem). Vagy amikor egy 9 éves kisfiú a séta közben leszakít egy pipacsot, odajön, átölel, és azt mondja: „Bori néni, szeretlek!”

Sok-sok sztorit tudnék még írni (majd másik bejegyzésekben megteszem), de a lényeg az, hogy azt szerettem volna elérni az óráim által, hogy olyan valamit közvetítsek feléjük, ami mindnyájunkban benne van (felekezettől, vallástól, idealizmustól függetlenül). Csak a csatorna, amin keresztül elér hozzánk/hozzájuk, az nem mindegy. Gyakran olyan személyek közvetítenek ebben a témában gyerekeknek-felnőtteknek egyaránt, akik miatt kedvüket vesztik a lelki életük gondozása iránt.

A csekély bérezés és a sok adminisztráció azonban gyakran elveszi a motivációját azoknak, akik rátermettek lennének erre a feladatra (és szintén nem Mary Poppinsok…) Én ingyen is elvállalnám szívem szerint továbbra is, de az egyéb feladataim miatt, ismerve a korlátaimat, felelősséggel nem tudtam megtenni. Viszont utódomnak rendkívül nyomatékosan igyekszem átadni azt a formát, ami által befogadható, értelmezhető a gyermekek számára mindez.

De addig még a tanév végeztével, megkoronázva az eddigieket, a nagyobbakkal rendezünk egy 3 napos mini-tábort, ahol a keresztes lovagok korát visszaidézve szerzünk új élményeket 🙂