menthai

Nem érti, amit mondok…Vagy talán süket? Annyiszor elmondtam neki, és semmi. Hiába szólok neki, hiába szólok rá, hiába mondom el neki, hogy mit és hogyan csináljon.

Az a rossz hírem, hogy  ilyen esetben valószínűleg a Te készüléked nem működik jól… A kommunikációban ugye van egy adó és egy vevő. De egyáltalán nem mindegy, hogy az adó milyen formában adja a tartalmat. Ugyanis létezik Én-közlés, Te-közlés és Mi-közlés.

Thomas Gordon, amerikai pszichológus dolgozta ki ezt a mindennapokban is jól használható erőszakmentes kommunikációs modellt.

Az Én-közlésben szükségleteket és vágyakat fejezek ki, építő jelleggel. Nem bírálom, és nem minősítem a másikat, csak az adott helyzetet vagy viselkedést. Elmondom, amit szeretnék, vagy ami zavar engem, anélkül, hogy a konfliktust kerülném. Inkább a probléma okait definiálja ez a módszer, és olyan megoldásra ösztönöz, ami mindkét fél számára elfogadható. Nem érzi a vevő, hogy támadom és védekeznie kellene.

Az Én-közlés szerkezete:

1. „Amikor látom, hogy…” –itt a helyzetet, történést definiáljuk.
2. „Úgy érzem…” „Szeretném…” –ekkor a saját értéseinkről, érzelmeinkről beszélünk.
3. „Kívánom, hogy…” „Szeretném, hogy…” –a kívánt végkifejletről beszélünk.

A legfontosabb, hogy egyik formánál sem alkalmazunk minősítést.

Nézzünk egy konkrét példát, először Te- és Mi-közlésben, majd Én-közlésben:

„Számtalanszor elmondtam már, hogy vidd le a szemetet. Nem igaz, hogy erre sem vagy képes!” (Te-közlés)

„Nekünk nőknek már csak ilyen az életünk. Mi tudjuk, hogy a pasik ilyenek: képtelenek levinni a szemetet…pedig csak ezt az egy dolgot kérjük tőlük!” (Mi-közlés)

„Amikor fáradtan hazaérve látom, hogy tele van a szemetes, úgy érzem, nem vetted komolyan a kérésem. Rosszul esik nekem. Azt szeretném, hogy egy picit jobban figyelj oda arra, amit kérek. Boldog lennék, ha egyszer úgy jönnék haza, hogy levitted a szemetet!”

Azt gondolom, szembetűnő a különbség. Az Én-közlés nem fogalmaz meg indulatot, sértettséget, a másik fél értékelését, inkább megoldás-orientált kommunikációt kezdeményez.

Évek óta alkalmazom, hidd el, működik! Persze nem tudtam én sem azonnal így beszélni, de kellő kitartással és gyakorlással átállítottam a beszélőkémet erre.

Kipróbálod? Örülnék, ha megosztanád kommentben a tapasztalataidat! (ez is Én-közlés volt 🙂 )

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

Egy pláza kellemes kávézójában tartottunk megbeszélést munkatársnőmmel. A hely kimondottan alkalmas akár egy gyors kávéra vagy baráti találkozókra, akár munkamegbeszélésekre. Viszonylag sok időt töltöttünk ott, így volt alkalmunk szemrevételezni a körülöttünk megfordulókat. Mivel mindketten emberekkel foglalkozunk, így némileg szakmai szemmel néztünk körbe. Így tűnt fel neki is és nekem is ugyanaz a két pár. Mindkettőnél a találkozás apropója a szakítás volt, ez hamar kiderült.

Az egyik pár tagjainál jelentős korkülönbség mutatkozott a férfi javára. Az érthetetlen számunkra az volt, hogy egy fiatal, szemmel láthatóan bájos, mondhatni helyes lányka mit keres egy idősebb, nem túl jól öltözött, ki merem jelenteni: igénytelen pasival?? Elsőre azt mondtam volna, hogy a nagybácsija, vagy valami hasonló. Mert a lány készségesen, gondoskodóan szolgálta ki a pasast.

Aztán megütötték a fülemet a mondatok a lány szájából: „Könyörgöm, ne hagyj el! Szeress kérlek, ígérem megváltozom….” és még hasonló szavak. Legszívesebben odaugrottam volna, megrázva a lányt, hogy: Hééé, ébredj fel, ez a pasi beléd törli a lábát!!! Fiatal és csinos vagy, ne alázkodj már meg!!!

A többi gondolatomat inkább le sem írom…

Oké-oké, gondolom szabad akaratából volt a lány a pasival, de akkor is… A fickó pökhendien válaszolgatott, mintha legalábbis ő lenne Adonisz…Szánalmas volt…Olyan professzor-diáklány viszonyra tippeltem.

A másik párocska korban egymáshoz illő volt legalább. Egymással szemben ültek, a srác karba tett kézzel, miközben a lány sírásra görbülő szájjal simogatta, könyörgően.  Vajmi kevés érzelmet kiváltva ezzel partneréből. Aztán lehajtott fejjel fogadta a pasi két kézzel való gesztikulálás közbeni magyarázását (valószínűleg a kapcsolat végéről).

Egy pillanatig megfogták egymás kezét is, mint azok a párok, akik boldogan együtt kávéztak a helyen, de nem sokkal később a jelenet a korábbiakhoz hasonlóan folytatódott. Még ha diszkréten is próbálták, a testbeszédük és gesztikulációjuk elárult mindent a helyzetről.

Persze nem az a tény akasztott ki engem, hogy a párok nem maradnak együtt…Hanem az, hogy egy pláza kávézóját találták a legjobb helynek arra, hogy intim dolgokról beszéljenek? A tisztelet és figyelmesség, a valamikori szerelem és szeretet, intimitás hol van ilyenkor? Mennyire lehet őszintén érzelmekről beszélni egy forgalmas, nyilvános helyen? Rajtuk kívül kire tartoznak ezek a dolgok? Vagy direkt ezt a felületes módot választják?

Tényleg itt tartunk, hogy ennyire minimális az intimitás, a bensőséges, érzelmekkel teli kapcsolat a világban? Nincs igénye a társadalomnak erre? Hol tévelyedtünk el? Ha pedig vannak, akiknek van rá igénye, akkor ők miért nem, vagy miért olyan nehezen találják meg egymást?

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

(fotók Pixabay, Pinterest)

Panaszmentesség. Eddig sem panaszkodtam, de mikor olvastam egy 21 napos kihívásról, úgy döntöttem, én is megcsinálom. Sőt, buzdítottam erre mindenkit.

A szabály egyszerű volt, viselj az egyik csuklódon egy karkötőt, és ha panaszkodsz, tedd át a másikra. De akkor kezdheted elölről.

           Ha nem próbálod meg,
           Ez azt jelenti, hogy
           A lehetőségek életét
           Szándékosan szétrombolod. –mondja Sri Chinmoy.

Én nem karkötőt választottam, hanem egy szalagot, amit masnira kötöttem a kezemen. És akkor elkezdődött.

Ám nem volt annyira egyszerű a dolog… Murphy-barátunk most is munkálkodott, így ebben az időszakban én is kaptam próbatételeket. De akárhányszor ránéztem a csuklómra, megváltozott a kép. Pozitívan láttam a világot még mindig. Így amikor valami kevésbé jó, vagy bosszúságra okot adó dolog történt, akkor elfilóztam rajta: vajon a düh, a harag, a fájdalom és a szomorúság panaszkodás? Ha ezt érezném, akkor panaszkodnék?

Ááá, nem is ér annyit a dolog, hogy rossz napom legyen tőle- mérlegeltem és átminősítettem a történést. Egyszerűen kicseréltem a gondolatom, arra, hogy mi lehet a jó ebben a dologban?

És végigcsináltam a 21 napot (is) panaszkodás nélkül 🙂 !!

Természetesen az életben nem minden „rózsaszín”, de azt tudom mondani, hogy nekem ez a 21 nap mozgalmas volt, mégpedig csupa jó történésben.

Csak hálát adhatok, mert minden napra jutott öröm. Ezekből egy kis ízelítő:

– sok hallgató sikeresen vizsgája nálam,

– több régen látott barátnővel találkozás és jó beszélgetések,

– új éttermek és cukrászdák felfedezése,

– koncertezés-táncolás és sok-sok nevetés,

– kedvenc morzsás sütim evése többször is egy szuper helyen,

– édesanyám 70. születésnapjának ünneplése egy meglepetés bulival,

– unokahúgommal strandolás-lángosozás-fagyizás-mókázás 2 napig,

– vihar, melyben épségben hazavitt a 22 éves autóm,

– sok új ismeretség kötése,

– régi kapcsolatok helyre tétele,

– egy nagyon kedves barátot látni szerelembe esni,

– új projektek tervezése-szervezése,

– tanulás magamról a mások által tartott tükrökbe nézéssel.

Mit adott még ez a 3 hét?

Önfegyelmet, kitartást, koncentrációt, tudatosságot, elengedést, feladatot és egyben célt is. Az élet apró dolgainak való örülést, és az ITT ÉS MOST –ban élést. Mert valójában minden úgy jó, ahogy van. Nem szabad semmit sürgetni, eljön mindennek az ideje 🙂

A panaszkodásmentes napok nem értek véget, csak a kihívás. És a masni még mindig a csuklómon van… 🙂

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

Ilyennek képzeltelek mindig,
Álmatlan éjszakákon át,
Bár nem tudtam te rólad semmit,
Csak vártam te rád.

Ilyennek képzeltem az érzést,
Amit úgy hívnak szerelem
A mesebeli boldogságot
Elhoztad nekem. -énekelte Karády Katalin.

AZ IGAZI. Létezik egyáltalán? És ha igen, akkor csak egy van belőle? Szerintem nem. Nyilván, ha mindenkire azt mondod életedben, hogy ő az igazi, akkor az nem fedi a valóságot…Bár egy kapcsolatba csak úgy érdemes belekezdeni, ha optimista vagy és azt mondod, lehet belőle életre szóló kapcsolat…

De kiből lehet igazi? Honnan tudhatod?

Sok cikk szól erről a témáról, de én egyiket sem érzem az IGAZInak 🙂 Hogy miért? Mert nem a külcsínyen és nem a járulékos dolgokon múlik, mint például lakás, kocsi, bankszámla, mellbőség és még sorolhatnám…

Mert aki IGAZI lehet:

-arról nem tudod felsorolni, miért tetszik (de tényleg). Nem tudod szavakba önteni, megmondani, elmagyarázni.

-akivel ha együtt vagy, elveszik tér és idő (órák tűnnek el úgy, hogy észre sem vettétek)

-aki ha hozzád ér (és nem csak szexuális értelemben 🙂 ) és Rád néz, beleborzongsz, mintha áramütés ért volna

-akivel úgy tudsz elmenni bárhová (de tényleg bárhová), hogy nem érzed, hogy „viselkedned kell”, teljesen magadat adod (persze ehhez szükséges, hogy tudd, ki vagy 🙂 ), nincs álarc

-akivel kapcsolatban nem mondod, hogy „jó, DE…” Magyarul nem kell megváltoznia, és neked sem. A csiszolódás az más….

-akivel ha minden nap croissant reggeliztek baracklekvárral, azt sem unod meg, mert nem az számít

-akivel úgy tudsz nevetni mindenen, hogy a könnyeid potyognak, és amikor vele vagy, fülig ér a szád 🙂

-akivel nem kiegészítitek egymást, mert mindketten egészek vagytok már

-akivel nem versenyzel, és nincsenek problémák csak megoldandó helyzetek

-akinek minden este és minden reggel meg tudod köszönni, hogy együtt vagytok (és meg is teszed), mert hálás vagy érte a sorsnak, Univerzumnak, Jóistennek (ki minek nevezi).

Viszont attól, hogy valaki IGAZI, még korántsem biztos, hogy együtt fogtok utazni, vagy ha igen, akkor az utazás életetek végéig tart. Mert lehet, hogy megijedtek az „igaziságtól”, féltek belemenni a közös utazásba.

De becsülj meg jól minden Igazit, mert ők mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a következő, és általában még überelt Igazi eljöjjön. Akivel talán valóban leéled a hátralévő életed…Én hálás vagyok minden Igazimért az életemben, ezúton is köszönöm Nektek 🙂

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

Találkozások. Rendkívülieket kapok azóta, amióta kinyitottam az ablakom-ajtóm a világra. Van olyan találkozás, amikor egyszerre egymást választjuk, de van, amikor nem. Az utóbbiból jut általában több. Nekem is.

Az egyik ilyen egy igazi „atomvillanás” volt, amikor hihetetlen intenzitással, már rémisztő módon azt éreztük, hogy na igen, ez AZ…De ettől a ténytől ő jobban megrémült, mint én. Kihátrált. Tiszta sor. Nem egyszerre választottuk egymást, akármennyire is éreztük, hogy ebből csak jó lehet, egy életre.

Túltettem magam rajta, hiszen ha nem ő az, akkor nem ő az. Az én részem csak 50 %, kell azért oda a másik 50 is. Szerintem. (Azóta tudom és érzem is , a másik 49-et… 🙂 )

Viszont pár napja összefutottunk atomvillanásommal. Beszélgettünk, ki hogy van, stb. Teljesen természetesen rákérdeztem jelenlegi kapcsolatára, amit a fb-on némileg nyomon tudtam követni. Ami átjött, az jónak tűnt nekem.

És akkor jött a kérdés részemről: Ő a tuti? Minden frankó? (gondoltam arra, hogy ami esetleg belőlem hiányzott, azt nála megtalálta) Vártam a lávsztorit mosolyogva.

Azonban ezt kaptam: Hááát, kellően felületes a kapcsolatunk. Semmi mélység. Ő odáig van értem, én meg elvagyok.

Na, ezen a ponton sikerült minden biztosítékomat kiverni. Micsodaaaaaa??? Akkor mi a fenének vagytok együtt?! Miért nem adják meg egymásnak azt a lehetőséget, hogy egy kiteljesedett, minden mélységig elmenő kapcsolatban éljenek valakivel??? Másnak nincs értelme!!

Egy életünk van, legalábbis amire emlékszünk. Abban meg ÉLNI-ÉLNI-ÉLNI, őszintén, érzelmekkel, mélységekkel-magasságokkal, szárnyalva.

Gyávaság. Hazugság. Sunnyogás. Hallgatás-elhallgatás. Csalás. Színjáték.

Hát ez kell???

Totál eldurrant az agyam…Én se vagyok semmi a kapcsolataimban, de azért már felnőttem annyira, hogy nem hazudok, se másnak, se magamnak. És nincs az az ok, ami össze KELL, hogy tartson két embert, ha nem szeretik-tisztelik-becsülik egymást úgy, hogy közben fülig ér a szájuk amiatt, mert a másikat társának mondhatja.

Be kell ismerni, ha az adott útitársunkkal vége a közös utazásnak, vagy ha egyszerűen csak nem egy az úticélunk.

Nem érdemes húzni, mert csak csikorognak a kerekek és fájni fog az egész. És lehet, hogy az, akivel fülig érő szájjal utazhatnál, az már nem lesz ott a megállóban, mert felszállt egy másik vonatra…

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

 (fotók: Pixabay, Pinterest)