Depi nincs, csak pillekönnyű boldogság!

Gyerekkori barátommal beszélgettem. Szóba került „kislánya”, aki időközben 18 éves nagylánnyá cseperedett. Kérdeztem az apukától, hogy akkor most puskával áll már az ablak előtt, várva a gaz hódolókat? 🙂

Azt mesélte, hogy igen, volt már pár udvarlója a lányzónak, de tán csak két olyan fiú, akit ők is megismerhettek. Az egyik ilyen fiút, akivel már egy ideje járt a lány, nem látták pár hete. Apuka rákérdezett, mi van a sráccal. Erre a lány határozott válasza ez volt:

„Nem beszélt velem szépen. Egyszer figyelmeztettem, hogy ez nekem nem tetszik. Másodszorra, amikor előfordult, elküldtem, mert ezt én nem tűröm.”

És tök lazán tovább is ment…Barátom azon morfondírozott, hogy vajon az-e a normális, hogy ilyen könnyedén veszi, és megy tovább?! Semmi komoly gyász, depi, meg ilyenek…?

Azt mondtam neki, hogy a mostani eszemmel már én is ugyanígy élek, és anno tinédzser koromban is könnyebb lett volna, ha ezt teszem. Persze, meggyászolok most is minden veszteséget, de sokkal rövidebb ideig tart. A mélysége megvan, a sírás és fájdalom megélése is, viszont már nem töltök vele huzamosabb időt. Túl rövid az élet ahhoz, hogy a fájdalom szenvedésbe menjen át. Ha egyszer nem ő volt az, akkor nem ő volt. Ha nem voltunk egymáshoz valók, akkor hát találjuk meg azt, akivel igen 🙂

Elengedés. Ennyi a titka az élet könnyebbé tételének. Pont olyan, mint amikor elfújsz egy pitypangot vagy elengedsz egy lufit…Ha odakötöd a kezedhez azt a lufit, ami már szíve szerint elszállna, akkor el kell engedni.