Akasztják a hóhért…
A héten kis híján feladtam. Elegem lett. Kimerültem, lemerültem. Az “akasztják a hóhért” effektus kerülgetett. Biztos közrejátszott a szerelmi csalódás és a szervezetemen ugyanolyan viharos sebességgel átgázoló brutál vírus is.
Úgy gondoltam, lehet, hogy nem is nekem való ez az egész blogolósdi. Kezdett lelkiismeret-furdalásom lenni, hogy keveset foglalkozom vele. Láttam a sok jól menő (és olykor rendkívül egyszerű) bejegyzést, amit itt-ott kiemeltek, sok ezren látták, lájkolták. Szomorú is voltam picit. Hogy pedig most bazi jót írtam (szerintem), és még sem olvass annyi ember… De mennyi is az annyi?
Elkezdtem gondolkozni. Amikor blog írásába kezdtem, azt miért is tettem? Azért, mert a barátaimnak tetszettek a szavaim, a történeteim, a tanácsaim és jó mókának is találtam. Amikor mondanivalóm volt, akkor írtam. És örültek. Meg én is. Akárhányan is voltak.
Most meg komolyan azon agyalok, hogy többet „termeljek”, hátha akkor jobban fut a szekér??? Egy frászt! Ha nincs ihlet (márpedig az utóbbi napokban-hetekben nem volt oly sok), akkor nem fogok, nem tudok írni!!!
Viszont ha abbahagyom, akkor hogyan is oszthatnám meg Veled, drága olvasóm például, hogy a héten:
- egy derékfájós ismerősöm ezt írta egy teljes thai testmasszázs után: „A hátam határozottabban jobb és a nyakam is! Nagyon köszi! 🙂
- színházba vágytam gondolatban, de ugye pasi a holdon…Kb.5 perc múlva barátnő ír, hogy elmegyek-e vele a szülinapján megnézni egy jó kis darabot? Mi az hogy 🙂 ?!
- részt vettem egy rendezvényen, ahol hazánk egyik neves sportoló férfiúja szakmai együttműködésre kért engem(!) 🙂 (meglátjuk, mi lesz belőle, de baromira hízelgő… 😉 )
- ismeretlen gyerektársaságban pár óra játék után ilyeneket mondtak nekem: „Úgy szeretlek!” „Veled szeretnék hazamenni Bori, mert olyan szép vagy!”
- az én drága Édesanyám–miután elsírtam neki a szerelmi bánatomat és feltettem a tök béna kérdést, hogy mikor lesz már egyszer másképp?- ezt mondta: Édes kislányom! Te mindent a magad erejéből értél el, hidd el, hogy csodálatos vagy! Rendben lesz minden 🙂 (köszi anyukám, nincs több kérdésem 🙂 )
- ezek után találkoztam azzal a rendkívüli, számomra igen hiteles spirituális szakemberrel, aki újfent figyelmeztetett arra, hogy tudjam: „minden akkor jön el, amikor itt van az ideje!”
- kalandos napot tölthettem barátnőmmel, akivel széjjelröhögve magunkat, vadregényes utazással egybekötött dolgozást hoztunk össze, egy csodás helyen (ahol, ha lesz második esküvőnk, akkor tuti ott lesz 🙂 ). De ez már egy másik bejegyzés témája lehet/lesz…
- sütit szerettem volna enni, de semmi hozzávaló nem volt itthon és vasárnap is van… Húgom pedig épp sütött, és az unokahúgom (és egyben legjobb barátnőm) amikor ezt megtudta, határozottan kijelentette, hogy márpedig el kell jönniük, hozni nekem egy kis finomságot 🙂
Így a hét végére abszolút biztos lettem benne: írok továbbra is. Mert van miről és van kinek. Akárhányan is vannak, mind számítanak! Hogy mennyit posztolok és mikor, az már más kérdés. Nem görcsölök rajta. Lötyipötyi bulváros idiótaságokat nem fogok írni továbbra sem, csak azért, hogy legyen x számú poszt. A minőség nem mehet a mennyiség rovására, ebben a dolgomban sem.
Elengedtem ezt a kishajót is…
És akkor olyan szépségkirálynős befejezésképpen: köszönöm Édesanyámnak, Áginak, Nórinak, Mártinak és a hét férfi-szereplőinek, hogy mind-mind lendítettek rajtam egyet! No meg világbéke… 🙂
(fotók: Pixabay, Pinterest)
További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért és érdekességekért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu
