Negyedszer léptem félre életemben

Félreléptem. Bevallom. Nem is egyszer életemben. Háromszor nagyon durván. De mindháromszor megúsztam viszonylag kevés következménnyel. A legutolsó ilyen incidens úgy jó 10 éve volt. És most megint. Nem készültem rá, egyszerűen csak megtörtént.

Az ilyesmire nem szoktunk készülni, mert nem lehet. Max. jelek utalhatnak rá.

Azok a fránya lépcsők, ők a hibásak, mindig…Nem bírják a virgácsaimat és néha ezt csúnyán meg is mutatják. Így történt a hétvégén is. Egy pillanat műve volt, hogy a cuki kis bokacsizmám és vele együtt a bokám egy másik szögből nézte meg a lépcsőt.

Nem volt kellemes érzés, de még aznap sikeresen oktattam 8 órát, kivételesen ülve. Egy kis balerinába még be tudtam préselni a lábamat, vezetni is tudtam, gondoltam nem komoly, majd elmúlik, megoldom ezt is, ahogy minden mást is. Aztán még másfél nap jegelés, felpolcolás után sem akart a lábfejem eredeti méretére visszaállni.

Nem szóltam senkinek, az egészségügyis szülőknek sem, mert tudtam, a hétvégén programjuk van, ne aggódják szét magukat. Aztán hétfő délelőtt mégis felhívtam egy családi barát traumatológust, hogy meglátogathatnám-e, mert itt valami nem stimmel…

Felültem a trolira, elbattyogtam. Röntgen, szerencsére nincs törés. Dokim csalódott volt, hogy semmi jó kis műtét 🙂 ? Rándulás, zúzódás a diagnózis. Légpárnás bokarögzítő, 6 hétig, abból 2-t éjjel-nappal. Ááááá, más opció nincs?- kérdeztem. Deeee, gipsz!- válaszolta a doki.

Jól van, legyen az előbbi. Felírta receptre a gyönyörű rögzítőt, gyogyiboltba le, ahol a vásárlás után készségesen fel is tették. Hmmm, azonban elég nagy ez a cucc…Milyen cipőt tudok felhúzni ezek után? (Bakker, pont most vettem egy szuper téli csizmát…) Ezzel a lendülettel „elrongyoltam” a közeli plázába valami olyan cipőt venni, amibe bele is megy a lábam. Divatos bakancs, olyan tinédzseresen fűzés nélkül hordva 🙂 . Ja, de ha már ott vagyok, akkor be is vásárolok, legalább kajára ne legyen gond 1-2 napig. Barokkos túlzással körbeloholtam a plázát, de beszereztem mindent.

Még mindig nem sokan tudták, mi a helyzet (szülőknek már bevallottam). Semmi fb-ra posztolás, sajnáltatás. Gondoltam én, hát menni azért tudok, a vezetés is fog menni, mi baj lehet. Megoldom, mert muszáj! Nincs mese, menni KELL! Nem vagyok egy panaszkodós fajta, ezt meg is mutattam itt >>>

Aztán amikor hazaérve lerogytam az ágyra, felpolcoltam a lábam, akkor eltörött a mécses. Miért is „kell” ezeket nekem mind egyes egyedül végigcsinálnom?

Megállásra késztetett az élet. Elgondolkoztam. Átrágtam a dolgaimat, mérlegeltem, és arra jutottam, hogy ami most várhat, az várjon picit. Pár programot lemondtam. Húztam egy határt. Vannak feladatok, amiket meg tudok csinálni így is, de van, amit most nem.

Egyedül nyomom szinte az összes projektemet, vagy ha nem, akkor is én koordinálom. Ezer terv, ötlet van a fejemben. Igen, kívülről könnyű azt mondani, hogy de jó neked, hogy ennyi mindent csinálsz. Na ja. Nyilván mindegyik szerelem-munka, de a számlákat is be kell fizetni. Egyedül.

Közben meg olvasom egy cikkben: legyél boldog szingli! Mi vaaaaan????  Szó sem lehet róla! Az ember társas lény. A teremtés is nő-férfi párost ír le. Szeretni, biztonságban lenni, kézen fogva egymást bíztatni, segíteni, klasszikus szerepekben élni, és még sorolhatnám. Nem szabad berendezkedni az egyedüllétre, ráadásul erre biztatni bárkit is. Nem akarok én női terminátor lenni…A klienseimnek azt mondom: azért, hogy legyen, azért ne…de legyél nyitott és befogadó. Ismerkedj, adj esélyt. Legfőképpen magadnak!

Én sem önszántamból választottam ezt az életformát. Voltam szerelmes, nem is olyan rég (relatíve), de így alakult, most egyedül vagyok. De nem ez a normális. Máshogy szeretném. Szeretném annak ellenére, hogy tele vagyok félelemmel. Mert megkeményít bizonyos dolgokban a rövidebb-hosszabb egyedüllét.

Teszem a dolgom, szeretem az életem, tengernyi csodás dolog történik velem. De valami, vagyis inkább valaki hiányzik. Akivel megosztom mindezt. Egy társ. Nem szabadidő- és nem is szexpartner. Nem, nincs görcs…mert tudom, hogy máshogy lesz.

Ezt írta nekem aznap egy (ráadásul szakember) barátnőm: „Ha rád nézek, egy egészséges, okos, művelt és kívül-belül gyönyörű nőt látok…Akinek lehetősége van, hogy éljen és építse az életet…Aki előtt élete regényének legromantikusabb fejezetei még ott állnak. Annyi élet-szépség van benned. Mindened megvan! Szívem…ilyen kisugárzással, ilyen habitussal,képességekkel én nem féltelek. ..Körülötted pezseg a levegő….Nincs olyan, hogy nem. Neked is érkezik. És ne félj…szólnának a barátaid (én is), ha valami gáz lenne… 🙂 ”

Na, itt hagytam abba a pityergést, mert hát ezek után mire kenődjek el 🙂 ? Aztán a többi baráttól, akik a közös programok, sport lemondása után értesültek, jöttek az üzenetek és fel ajánlások: miben segíthetek, mire van szükséged? Jövök-megyek, bevásárolok, főzök Neked meleg kaját, hozok husilevest, gyógycsokit,  Neked ne legyen ilyesmire gondod. Vagy „csak” hozom a társaságom, ha szükséged van rá.

És a 9 éves unokahúgom is megnyugtatott: „a macikák vigyáznak Rád 🙂 ! “

Még azért a sok kedves sor után egy pár kövér könnycsepp elhagyta a szemeimet…

Azt megjegyezném többek megnyugtatására, hogy dolgozom most is, a feladatok ellátva (sürgős-fontos-ráér csoportosítás szerint). Néha a lábam felpolcolva, de annyi baj legyen! Megyek, vezetek, szervezek, találkozok, beszélgetek, tanítok, írok, olvasok, de nem őrült rohanásban…Úgyis össze akartam már barátkozni a „time management” nevű dologgal 🙂 

Mindenesetre még kíváncsi leszek egy pénteki gálára való outfit-em összehozására 🙂 . Bár a mai divatba minden belefér…

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokat kaphatsz tőlem, ha ellátogatsz ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

(fotók:Pinterest és saját)

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért és érdekességekért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu