Bezzeg ha a Hufnágel Pistihez mentem volna…

Egyszer tényleg, egyszer meg majdnem férjhez mentem. Baromira nagy égi védelem alatt állok, mert egyikből sem lett életre szóló történet.

Az első esetben az történt, hogy már az esküvő előtt a következő mondatot kaptam: „Ha nem megy, majd elválunk…” Na, ezt akár készpénznek is vehettem volna. Így az indulás után mire gázt adtunk volna, már fékeztünk is. A részleteket most ne firtassuk…

Nem sokkal később (még az önismereti munkám elején) majdnem beleestem ugyanabba a csapdába, de szerencsére az utolsó pillanatban észbe kaptam, hogy mit is vállalnék be a jövőben…A hideg kiráz még most is, ha arra gondolok.

Teltek-múltak az évek és rájöttem, nem erőltetném ezt a házasság dolgot annyira. Nem, nincs semmi ellenzés bennem, csak pusztán arra jöttem rá, hogy az emberek (kevés kivételtől eltekintve) nem tudják működtetni ezt az „intézményt”. Eleve a magyar szóhasználat milyen már: „elveszlek”…Kitől, mitől? Ez nem óvoda, hogy elveszem és innentől most már az enyém.

Aztán ahogy kimondják a „boldogító” igent, máris azt gondolják, valami meg fog változni. De miért kéne, hogy megváltozzon??

Beparáznak, máshogy kezdenek viselkedni, elvárásokat, sőt olykor követeléseket támasztanak a másik felé. És mindig csak a másik felé, maguk felé sosem…khmmm.

Aztán persze miután jó sok évig szipolyozta egyik a másikat, elhidegülés és/vagy megcsalás, veszekedés, tányértörés, kinél mi, majd jobb esetben válás következik. Mert addigra már annyira elromlottak, hogy javíthatatlanná vált a dolog. És jöhetnek a lelki segítők, akikkel újra összerakhatja magát a romokban heverő, dupla annyi idő alatt, mint amennyi ideig az egész tartott. Vagy rosszabb esetben úgy marad, rokkantan.

Na, én ezt zsigerből elkerülném. Kizárólag abban az esetben óhajtok újra férjhez menni, ha a másik hasonlóképpen gondolkodik-érez, mint én. Nyilván nem vagyunk jósok, de már a szándék is jelent valamit. Mert azt vallom, a szerelem és a párkapcsolat nem papíron létezik, az csak a romantikus lányregényekben van.

Vagy a még jobb ötlet, mint ahogy a barátaim is hamarosan teszik 15 év után, amikor már nem a kezdeti lelkesedés és rózsaszín köd van (ami ugye max. 3 év, mint tudjuk-tudományosan bizonyítva 🙂 ), na akkor legyen az a ceremónia. Addigra nagyjából minden kiderül és felszabadultan, szabad akaratból, szeretetből-szerelemből lehet esküvőzni, akár tornacipőben is 🙂 .

És nem hangzik el a mondat, hogy „Bárcsak a Hufnágel Pistihez mentem volna feleségül!” Hanem ahhoz, akivel jó együtt, minden körülmények között is, szeretetben-szerelemben.

Mert csak beismeri a befejező részben Paula is:  „Hufnágel Pistinek ugyan 12 gazdag nagybácsija volt, de most már kezdem belátni, hogy unatkoztam volna mellette.”  Na ugye… 🙂

(képek: Pinterest)

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért és érdekességekért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu