Valamelyik nap arra ébredtem, hogy nem vagyok jól. És nem fizikai értelemben. Olyan nyomasztó érzésem volt.
Az elmúlt napok-hetek-hónapok történései Európában, azok tettek nyugtalanná. Feltettem magamnak a kérdést: Vajon tényleg szeretnék gyermeket szülni? Nem tudtam egyértelmű igennel válaszolni…
És nem csak azért, mert még nem találtam meg a megfelelő partnert hozzá. Gyereket szülni nem csak úgy lehet. Megoldható az sokféleképpen. Ha csak arról lenne szó ugyebár.
De nem. Inkább arról van szó, akarok-e ERRE a világra gyermeket szülni?! Mert mi lesz itt még? Teljesen bizonytalan az egész. A csodás európai országok, ahol jártam már vagy a közeljövőben terveztem, hogy ellátogatok, mind-mind célpontjai voltak már különböző támadásoknak.
Talán még nálunk viszonylagos biztonságban érzem magam, de teljesen nyugodt nem vagyok.
Szüljek úgy gyerek(ek)et, hogy fogalmam sincs, mit hoz ez a felbolydult világ? Ahol nem hogy egy háborús keletibb övezetben szorongsz kvázi érthetően, hanem az elvileg „békés” és „demokratikus” Európában? Ahol akár egy kávézóban, egy koncerten, egy tengerparti sétányon tűzijátékot csodálva vagy egy plázában kávézva golyót kaphatsz?!
Szülni, nem szülni, szülni, nem szülni…pont mint amikor a virág szirmait tépkedtük, csak azt a szeret-nem szeret skandálásával.
Motoszkálni kezdett a fejemben a gondolat, majd eme dilemmámat megosztottam édesanyámmal, aki ezt válaszolta:
„Tudod kislányom, nekem már gyakorlatilag mindegy. De én is elgondolkoztam ezen. Az unokáimért aggódom, de nagyon. Velük mi lesz…”
És amikor rákérdeztem, hogy mi volt akkor, amikor ő született (a II. világháború-akkor még nem tudták- végén), ezt mondta:
„Akkor ehhez képest sokkal kiszámíthatóbb volt az élet. Lehetett sejteni kb. a következményeket. Németek vagy oroszok. Nagyjából ennyi. De nem volt ekkora bizonytalanság és kiszámíthatatlanság.”
Na igen. Picit kisarkítva, de igen. Akkor szegénység és nyomor volt, de egyben összetartás is, legalábbis családi szinten talán. Más felfogás volt.
Most, hogy baromira sok lehetőség van, meg pénz is (kinek mennyi, de van), gondolhatnánk, micsoda nagyot fejlődtünk, aztán közben mégsem. Semmit. Vagyis de. A durvaságban, erőszakban, pusztításban, abban igen. Meg az érdektelenségben, a közönyösségben, abban is nagyot.
Az én gyerekkoromban nem volt kérdés, elengedjenek-e a szüleim vásárolni. Sőt, illett segíteni. És akár utazni is, egyedül. 15 évesen egyedül mentem Rómába a barátnőmhöz. Akkor tudtam csak telefonálni, amikor megérkeztem. Igen, bizonyára féltettek, mert a gyerekük vagyok. De hozzá tartozott a növekedéshez az önállósodás is. Külföldi tanulmányok? Simán működött…
Most pedig mikor érezheti biztonságban egy szülő a gyermekét? Mert hiába ad meg neki mindent, amikor beteg emberek szaladgálnak a világban, nálunk például a nagy pszichiátriai gondozó is bezárt pár éve, most az anno ott lakók is köztünk szaladgálnak, csak hogy ne mindig a migránsokat emlegessük…
Persze, minden kornak megvannak, voltak a maga problémái, de mi azért nem éreztük a rettegést, a szorongást a mindennapokban. A szüleink dolgoztak, megismerkedtek, összeházasodtak, megszülettünk, óvodába-iskolába jártunk, nyaraltunk, utazgattunk, buliztunk, dolgoztunk. Aztán következhetett a családalapítás. Vagyis következhetne…És itt megakadtam.
Rájöttem, maximálisan megértem azokat a nőket-férfiakat, akik nem szeretnének gyermeket vállalni. Természetesen tiszteletben tartom mindenki elhatározását, mert mindenkinek legyen úgy, ahogy neki jó. Csak azt mondom, meg tudom érteni azokat, akik nemet mondanak.
Mert most én is elbizonytalanodtam. Nem kicsit…
Társra persze vágyom, mert alapvetően társas lények vagyunk. Erre teremtettünk…(Persze itt is elmondhatom, hogy elfogadom azt is, ha valaki egyedül akar élni.) Megosztani dolgokat, élményeket, az életünket egymással.
Szeretném hinni, hogy a helyzet változni fog. Hogy boldog örömmel nézünk majd a jövő és a gyermekvállalás felé. Hogy bátran, felelősségteljesen hozhatunk döntéseket.
Imádom a gyermekeket, a sajátomért is rajonganék, és azt sem tudom elképzelni, hogy ha születne, az ne szerelemgyerek lenne. Mert természetesen nem zárom ki a lehetőséget az életemből.
Csak jól meggondolom…
(képek: Pinterest)
További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért és érdekességekért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu
Igen, persze, én sem a világnak szülnek, de a világba. És ezzel csak arra akartam rávilágítani, hogy fogadjuk el, ha valaki valamilyen okból nem szeretne vállalni…
szerintem jó és érthető ha ezen gondolkodsz, akinek már van gyereke, abban is felmerül, hogy hova tart ez a világ…de valahogy a gyerek szint nekem egész más, sokkal intimebb helyen van, mint a “világ” és gyereket nem a világnak szültem, hanem a családunkba elsősorban, hogy éljen, kiteljesedjen…