Székelyföldi kalandtúra 3. rész -a csillagösvényen

Erdélyi kalandozásunk negyedik napján, a magyar turistabuszt lestoppolva megérkeztünk a Szent Anna-tavi izgalmas, medvegyanús túránkról a hegy lábánál parkoló autónkhoz.

Mivel volt még pici időnk a fogadóbeli vacsoráig, természetesen mi nem mentünk vissza a szállásra, hogy pihenjünk vagy rendbe szedjük magunkat, inkább nekiindultunk egy közeli faluhoz mézet venni. Mert anélkül nem megyünk haza…

Picit messzebb volt a mézes bácsi, így nagy szerencsénkre a természet újabb remekműveibe botlottunk. Akkora szivárványba, amekkora héthatárba nyúlt. Félreálltunk, majd egyre beljebb merészkedtünk a földúton. Kíváncsi természetünk vitt minket, nézzük meg, mi van a dombon túl. A legközelebbi település gyalogszerrel legalább fél napos sétának bizonyult, így fogalmunk sem volt, az úton baktató bácsika honnan került egyszer csak a szemünk elé.

Jó turista módjára fotózgattunk lelkesen, majd mikor már jócskán beljebb értünk, felfedeztük azt a pontot, ahonnan szemből a Hargita, hátulról pedig a Gyimes ölelt körbe minket. Mindeközben a viharos idő utáni derengés mindenféle érdekes égi jelenséget produkált.

Majd miután jól kigyönyörködtük magunkat és a fenyőmézet is beszereztük, a vacsoránál beszámoltunk vendéglátónknak újabb izgalmas, kalandos napunkról. Szerintem már meg sem lepődött rajtunk. Annyit azért hozzátett, hogy az igaz, hogy errefelé igenis lehet találkozni medvékkel, a kiírás nem kamu… (magamban sóhajtottam egy nagyot, hogy közelről nem láttam egyet sem 😉 )

A nap végén ismét most sem kellett ringatni minket, az eseménydús nap és némi gyógy-pálinka után rápihentünk a következő és egyben utolsó napunkra.

Az ötödik napon Csángóföldet vettük célba. Megérkezvén Gyimesbükkre, az Ezeréves határhoz felmentünk a Rákóczi-vár romjához, ahol útitársam felolvasta a hely történetét (előre készült 🙂 ), majd az őrháznál megcsodáltuk Bilibók Ágoston nyugalmazott vasutas vasúttörténeti kiállítását. Az idős úr szívügye az őrházból kialakított múzeum és az alatta húzódó bunker, melyeket lelkiismeretesen gondoz, ápol, mutat és mesél, mesél, mesél….

Innen a szemközti dombon található katonai emlékhelyhez és templomhoz sétáltuk, és az ott újonnan kialakított pihenőhelyről néztük Csángóföldet. Utunk egyik katartikus pontjaként teljesen rabul ejtett a hely. Behunyt szemmel megjelent előttem a történelem az 1700-as évektől egész Trianonig. Sőt, lovak és lovas kocsik hangját is hallottam az autók helyett. Ez utóbbi pedig tényleg valóságos is volt, még inkább nosztalgikus hangulatot okozva.

Így ültünk sokáig szótlanul a megelevenedett történelemben, majd ebédünket a Hidegségben található Csángó Fatányérosban költöttük el. Mivel gyomrom még nem vágyott nehézre, így gondoltam, hogy a helyi specialitásokból a könnyebb fogásokat próbálom ki. Salátalevest választottam (nagymamám unokatestvérei meséltek az orosz hadifogságban eltöltött hegyvidéki éveikből erről), valamint pisztrángot. Előbbiről kiderült, hogy a csángó konyha sem spórol a szalonnával, még a levesben sem 🙂 . Ennyit a könnyű salátázásról… Barátom pedig már hetekkel ezelőtt elkezdett a pacallevesére gyúrni, amit itt most meg is kapott (egészségére, mind meghagytam neki 🙂 ).

Nagy nehezen, kb. mint a Piroska és a farkasban a farkas, miután köveket varrtak a hasába, indultunk visszafelé. Még kitérőt tettünk egy gyönyörű víztározóhoz, ahol barátom a legtermészetesebb módon megmártózott. Utánunk egy kedves magyar család két kicsivel is ugyanezt tette volna, ha nem toppan be a gátőr, felvilágosítva mindenkit, hogy a fürdés tilos, mivel ez ivóvíz…De akkor mi már fütyörészve ültünk a parton 🙂 . Gátőr bácsi felszólított mindenkit, hogy szíveskedjen elhagyni a területet is, ahová a kapunak látszó lyukon jutottunk be…Khmmm, elnézést kérünk… 😉

Mint akik jól végezték dolgukat, utolsó esténken szokásosan a vacsora és a pálinka mellett Botival megtárgyaltuk az élet nagy dolgait, bevásároltunk házi szalonnából, áfonya lekvárból, likőrből, majd elköszöntünk, mivel másnap hajnalban indultunk haza.

Az esti pakolászás közben barátom még mondta, megpróbál pár éjjeli fotót is készíteni. Egyszer csak bejön és szól, hogy úgy, ahogy vagyok pizsamában, menjek ki a kertbe. Fogalmam sem volt, miért…

De az, amit kint mutatott, az feltette a koronát a hétre. Mindketten jártunk már pár helyen a világban, Európán belül és ő kívül is, de ilyet még sosem láttunk. Az égbolt körbe-körbe milliónyi csillaggal volt tele. Pont, mint a Planetáriumban. Csak álltunk és potyogtak a könnyeink. Ilyen gyönyörűt még életemben nem láttam. Bármennyire szuper gép volt nála, a fotó nem tudja visszaadni a látványt. Csak bámultuk görcsbe merevedett nyakkal az égboltot. Nem tudtuk abbahagyni a csodálkozást.

Itthon már csak mosolyogtam, amikor a fb-on mindenki a hullócsillagokat meg a Perseidákat várta, eseményt is gyártottak rá…mi pedig a csíkrákosi falusi szállásunk kertjében a mennyország égboltját láttuk…

Székelyföldi barangolásunk egy időre itt ért véget, de már tervezzük a szilveszteri hószánozós visszatérést 😉 .

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért és érdekességekért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu