Terápia, nem a megszokott módon

Hétvégén fagyizni voltam egy kliensemmel. Igen, nem elírás. Egy kliensemmel.

Krízisbe került a két alkalmunk között és szüksége volt némi lélekápolásra. Én pedig amúgy is fagyizni szerettem volna, így 2:1-ben mindkét dolgot megejtettük.

A klasszikus pszichoterápiába valószínűleg ez nem fér(ne) bele. Nem is vagyok pszichoterapeuta…De nem is érzem magam klasszikus segítőnek sem.

Az említett kliensem azt mondja, hogy olyan, mintha kertész lennék, a lelkek kertésze. Mert mindenkinek vannak gyökerei meg levelei és virágokra vágynak, ami bennük van, csak néha segítség kell, hogy a gyökerek megkapaszkodjanak, a levelek erőre kapjanak, és aztán virágzás lesz 🙂 .

Szerinte ez vagyok én. Tetszik. Mert valójában saját magamat sem tudtam volna ilyen jól definiálni. Az öndicséret meg valahogy nem áll hozzám közel.

De térjünk vissza a fagyizásra. Sokan azt mondják, a „terápia” addig tart, amíg a kliens ott ül velem és beszélgetünk a „rendelőben”, stúdióban, terápiás helyiségben, kinek melyik megnevezés a szimpatikusabb. És ahogy lejár az egy-másfél-két óra, kinek mennyi, a következő alkalomig nagyjából semmi kontakt.

Na, én pont nem így gondolom. Minden kliensemnek felajánlom a lehetőséget, hogy 8-20 óráig elérhető vagyok telefonon hétköznap, azon kívül illetve hétvégén pedig írjon üzenetet, sms-ben, vagy a fb-on és amint tudok, válaszolok.

Hogy miért? Mert én is voltam szar helyzetben életemben. Van az a szituáció, krízis, amikor szüksége van az embernek pár jó szóra, vagy csak a megnyugvásra, hogy valaki meghallgatja. És nem várhat addig, amíg eljön a következő megbeszélt időpontunk. Inkább írjon és beszéljünk, mint hogy az adott beszűkült helyzetében valami baj történjen. Vagy csak egész egyszerűen ne forgolódjon egész éjjel vagy tudjon pihenni, kikapcsolódni a hétvégén az otthoni zokogás helyett.

De természetesen nem vagyok mindig online, azért a határok megvannak. Nem keverem a munkám és a magánéletem. Viszont a mai technikai kütyükkel én is élek és semmibe sem telik röviden válaszolni, vagy ha az időm engedi, akár telefonon beszélni. Vagy elmenni fagyizni. Vagy színházba, mert ilyen is volt. Együtt mentünk el egy előadásra (ami nem mellesleg a terápiás témánkba vágott).

Viszont soha egyikőjük sem élt vissza a helyzettel. Nem zaklatnak éjt nappallá téve, tényleg akkor keresnek, ha fontosnak érzik.

A segítő-kliens kapcsolatnak alapvetően bizalmon kell alapulnia, máshogy nem működik. Ha nem bízik meg bennem, nem tudunk együtt dolgozni. Viszont ha megvan a bizalom, akkor olyan dolgokról is tudok vele kapcsolatban, amikről mások nem. Hát akkor hogy ne férne bele egy fagyizás 🙂 ? Belefér. Simán. Az én módszerem ilyen.

Viszont nyilván nem mindenkinek jön be ugyanaz. Erre világított rá ragyogóan Bagdy Emőke és Feldmár András, amikor egy közös beszélgetésen a pszichoterápiáról beszéltek. Ki-ki a saját szemszögéből. Megosztó volt a dolog, mert abszolút különbözőképpen vélekedtek a segítésről. De pont ettől szép ez a hivatás! Mindenkinek más módszer a hatékony. Valaki Emőke klinikai pszichológiai stílusától, másvalaki a feldmári lazább, önsegítőbb stílustól menne falnak.

Így ha bárki, aki segítségért folyamodik és úgy érzi, nem szimpatizál a segítőjével, nem tudna benne úgy megbízni, hogy az életét nyitott könyvvé tegye számára, akkor menjen tovább és addig keressen, amíg megtalálja azt az embert, akire így tud nézni. Ez egyébként már az első alkalommal kiderül.

És ezt a segítőnek is maximálisan el kell fogadnia. Nem lehetek mindenkinek szimpatikus, nem szerethet mindenki, nem vagyok én Nutella 🙂 .