menthai

Jótékonykodás. Mindenkinek más jut eszébe erről a szóról. Van, akinek ez természetes dolog, mert ő altruista (áldozatkész, önzetlen) ember. De sajnos van, aki ennek a szónak hallatán elkezd fujjogni-jujjogni-bezzegelni, stb. Mert vagy szkeptikus valamiért (mert valóban léteznek csalók) vagy, mert csak és kizárólag az önös érdekei vezérlik, csak saját maga érdekli, akár nárcisztikus módon.

Viszont szerencsére jóval többen vannak –legalábbis az én környezetemben azok-, akik szívesen segítenek a rászorulóknak. Gyermekeknek, felnőtteknek, családoknak egyaránt.

Pár nappal ezelőtt egy jótékonysági aukción jártam a  Havervagy közösség szervezésében (róluk bővebben itt írtam: >>>). Minden évben megrendezik ezt az árverést, ahol sok cég, magánszemély felajánlásában lehet mindenfélére licitálni. A bevétel pedig természetesen jótékony célra, valamely szervezet, alapítvány, gyermekotthon javára megy. Idén én is felajánlottam egy masszázs-utalványt, ami legnagyobb meglepetésemre a kikiáltási ár 2,5-szereséért kelt el 🙂 . Sajnos amikre én licitáltam, azokat jobb árért elvitték előlem….de igazából nem sajnáltam, mert annál több pénz mehetett így jó helyre.

Amúgy évek óta az Ökumenikus Segélyszervezetnél önkénteskedek. Erről itt olvashatsz bővebben: >>>

Az adventi, legnagyobb országos pénzadomány-gyűjtő kampánynyitó rendezvénye volt múlt hét pénteken, ahol sok ismert és kevésbé ismert önkéntes társammal alkottuk meg az 1353 darab mézeskalácsszívet, ami az összefogást jelképezi. Íme egy kis ízelítő a Nagy Sütésről:

A Segélyszervezet hívószáma a 1353, ezzel lehet hívásonként és sms-enként 250.-Ft-tal támogatni a szervezet működését. De mint minden évben, idén is kint leszünk a Bazilika előtt az adventi vásárban, ahol pénzadománnyal lehet segíteni, cserébe az önkéntesek által készített immár hagyományos mézeskalács szívet kapja az adományozó. Valamint szintén a vásárban, egy adományboltban a szervezet intézményeiben készült termékeket lehet megvásárolni. Mind a két formával a segélyszervezet éves munkáját, intézményeinek (átmeneti otthonok, védett házak, segélyközpont, stb.) működését segítheti az adományozó. További információ róluk: http://www.segelyszervezet.hu/

Sok egyéni szerveződés is van még, főleg az ünnepek közeledtével. Az egyik ilyen a Jézuska Járat, melyet Petrus Márta barátnőm (a Boldog Elváltak Klubja bloggere>>>) álmodott meg.

Hátrányos helyzetű gyermekek karácsonyi ajándék kéréseit igyekeznek teljesíteni, az ország most már 5 városában. A gyermekek megírják levelüket a Jézuskának, majd Márta és az ő angyalai igyekeznek megvalósítani. Az ő ügye mellé állt főangyalként többek között Tóth Vera (énekesnő), Pintácsi Viktória (énekesnő, fotós), Majorosi Marianna (énekesnő, táncművész, a Csík Zenekar tagja), Buday Dániel (kézilabdázó). A honlapjukon ( http://jezuskajarat.hu/ ) elérhető a gyermekek kívánságlistája bárki számára, az ajándékokat pedig több ajándék átvételi ponton keresztül el lehet juttatni a szervezőkhöz, akik ünnepélyes keretek közt adják oda a gyerekeknek.

Számos lehetőség áll még rendelkezésre a segítő szándékúaknak, ebből én csak párat osztottam meg. Azokat, akikről személyesen is tudom, hogy valóban oda juttatják az adományokat, ahová az adományozó szánja. És erre garanciát is vállalnak…

Szóval mindenkinek hajrá, segítésre fel! Természetesen nem csak Karácsony közeledtével, de ez egy jó alkalom a kezdésre. Mert ugye minden az első lépéssel kezdődik…

(fotók: saját, Ökumenikus Segélyszervezet, Jézuska Járat)

Nem megyek ki a temetőbe idén sem Halottak napján. Tavaly sem voltam. Igazából jó ideje nem megyek. És ezt nem lustaságból teszem.

Hívő vagyok, ezt sosem tagadtam. Viszont a vallási nézeteim leginkább az érzéseimből és a meggyőződésemből fakadnak. Van sok dolog, amivel nem értek egyet egyes vallások „szabályaiban”. Ezért ahogy már egyik korábbi cikkemben (katt ide >>>) is írtam, integrálok.

Elmegyek szentmisére, megülöm az ünnepi liturgiát, tartok különböző szokásokat, de mindezekben a legfontosabb, hogy azokkal együtt, akiket szeretek. Akikkel ez is összeköt.

Az egyéni részét a hitemnek magamban intézem. Ahhoz nem kell mindig templom, de olykor az kell.  Van, amikor „csak úgy” betérek, kicsit elcsendesedni, kicsit dumcsizni 🙂 . Hogy kiszakadjak abból a mókuskerékből, ami felőrölhet. Kell egy olyan csendes hely, ahova visszavonulhatok, ahol béke és nyugalom van. Ahol csak én és az égiek vagyunk. Ahol elmélkedhetek, imádkozhatok. Ahol vagy gyújtok egy gyertyát, vagy nem. Semmi sem kötelező.

Történt ez már hegytetőn, erdőben, tengerparton, egy kis erdélyi falu egyik házának a kertjében, a munkahelyemen két kliens között, ebédszünetemben a Feneketlen-tó partján, vagy egy kórház kápolnájában. Ahol műszakjuk közben betértek imádkozni orvosok, ápolók, aggódó hozzátartozók, és én is.

A hely nem számít. Csak az, hogy kapcsolódjak lélekben. Elsősorban magammal, aztán pedig az égiekkel. Akik nem szó szerint fent, az égben lakoznak, hanem mindenhol. Körülöttünk, bennünk.

Láttam egyszer egy filmet, ami eléggé meghatározta a halálhoz való hozzáállásomat. Addig sem nagyon értettem egyet a nyugati emberek szokásaival, de az Egy kis mennyország című film ráébresztett sok dologra.  Kate Hudson-t amúgy is bírom, plusz Whoopi Goldbergnek is nagyot alakít benne 🙂 .

Ehhez jött még pár éve egy olyan szórásos temetés, amikor lágy zene kíséretében egy szökőkútba mosták a hamvakat a temetőben. Megható volt és igazi. Valahogy azt a körforgást szimbolizálta, ami a „porból vagyunk és porrá leszünk”, visszatérés a Teremtőhöz, a kezdethez.

Na, ekkor adtam elő szüleimnek a halálommal kapcsolatos elképzelésemet, amin persze totál kiakadtak, hogy miért nekik mondom. Hát basszus azért, mert történetesen ők voltak ott, illetve mert egyelőre ők állnak hozzám a legközelebb.

A lényeg, hogy egyetlen szerettemre sem szeretnék költséget hagyni magam után. Ergó nem kell sírhely-sírkő-sírbolt-kripta-urna, semmi…Mert az úgyis csak a földi maradványainkról szól, porról és hamuról. És ugyebár az nem én vagyok. Mert amitől én én vagyok, az már akkor nem lesz ott. Eltávozott valahova. Reményeim szerint majd valami szuperkirályságos vidám, boldog helyre 🙂 .

Szóval, egész nyugodtan égessék el a százhúszéves testemet (nem adnám a kukacoknak, mert abba belegondolni is borzasztó), majd annak maradványait majd a későbbiekben még pontosított kedvenc helyemen (addigra remélem a törvénykezés újra engedni fogja) szórjanak szét a legkedvencebb zenéim és barátaim kíséretében.  És majd oda zarándokoljanak el évről évre, de azt is csak akkor, ha lesz kedvük.

Azt hiszem, ez méltó befejezése lesz ennek a földi életemnek.

És hogy miért nem megyek temetőbe? Hát ezekért. Mert az elhunyt szeretteim a szívemben vannak. És amikor emlékezem rájuk, kapcsolódok velük. Egy íz, egy illat, egy fénykép, egy közös hely, egy utánuk maradt tárgy vagy bármely más emlék kapcsán. Amiben benne vannak ők, az életük, a lenyomatuk. És ezek nincsenek ott sem a temetőben, sem az urnákban, sem az odavitt virágokban és mécsesekben.

De természetesen mint mindenben, ebben is tiszteletben tartom mindenki szokásait. Mert az emlékezés fontos. Élje meg mindenki úgy, ahogy az neki a legteljesebb, legmélyebb, legközelibb.

És lehet, hogy elmegyek valamikor. Egy másik nap. Amikor nincs tömeg. Amikor kapcsolódhatok a szeretteimhez, elmélkedhetek életről-halálról. Nyugodtan.

(képek:flickr, Pinterest)