Sem sírkövet,sem sírhelyet nem igénylek -elmélkedésem Halottak napjára

Nem megyek ki a temetőbe idén sem Halottak napján. Tavaly sem voltam. Igazából jó ideje nem megyek. És ezt nem lustaságból teszem.

Hívő vagyok, ezt sosem tagadtam. Viszont a vallási nézeteim leginkább az érzéseimből és a meggyőződésemből fakadnak. Van sok dolog, amivel nem értek egyet egyes vallások „szabályaiban”. Ezért ahogy már egyik korábbi cikkemben (katt ide >>>) is írtam, integrálok.

Elmegyek szentmisére, megülöm az ünnepi liturgiát, tartok különböző szokásokat, de mindezekben a legfontosabb, hogy azokkal együtt, akiket szeretek. Akikkel ez is összeköt.

Az egyéni részét a hitemnek magamban intézem. Ahhoz nem kell mindig templom, de olykor az kell.  Van, amikor „csak úgy” betérek, kicsit elcsendesedni, kicsit dumcsizni 🙂 . Hogy kiszakadjak abból a mókuskerékből, ami felőrölhet. Kell egy olyan csendes hely, ahova visszavonulhatok, ahol béke és nyugalom van. Ahol csak én és az égiek vagyunk. Ahol elmélkedhetek, imádkozhatok. Ahol vagy gyújtok egy gyertyát, vagy nem. Semmi sem kötelező.

Történt ez már hegytetőn, erdőben, tengerparton, egy kis erdélyi falu egyik házának a kertjében, a munkahelyemen két kliens között, ebédszünetemben a Feneketlen-tó partján, vagy egy kórház kápolnájában. Ahol műszakjuk közben betértek imádkozni orvosok, ápolók, aggódó hozzátartozók, és én is.

A hely nem számít. Csak az, hogy kapcsolódjak lélekben. Elsősorban magammal, aztán pedig az égiekkel. Akik nem szó szerint fent, az égben lakoznak, hanem mindenhol. Körülöttünk, bennünk.

Láttam egyszer egy filmet, ami eléggé meghatározta a halálhoz való hozzáállásomat. Addig sem nagyon értettem egyet a nyugati emberek szokásaival, de az Egy kis mennyország című film ráébresztett sok dologra.  Kate Hudson-t amúgy is bírom, plusz Whoopi Goldbergnek is nagyot alakít benne 🙂 .

Ehhez jött még pár éve egy olyan szórásos temetés, amikor lágy zene kíséretében egy szökőkútba mosták a hamvakat a temetőben. Megható volt és igazi. Valahogy azt a körforgást szimbolizálta, ami a „porból vagyunk és porrá leszünk”, visszatérés a Teremtőhöz, a kezdethez.

Na, ekkor adtam elő szüleimnek a halálommal kapcsolatos elképzelésemet, amin persze totál kiakadtak, hogy miért nekik mondom. Hát basszus azért, mert történetesen ők voltak ott, illetve mert egyelőre ők állnak hozzám a legközelebb.

A lényeg, hogy egyetlen szerettemre sem szeretnék költséget hagyni magam után. Ergó nem kell sírhely-sírkő-sírbolt-kripta-urna, semmi…Mert az úgyis csak a földi maradványainkról szól, porról és hamuról. És ugyebár az nem én vagyok. Mert amitől én én vagyok, az már akkor nem lesz ott. Eltávozott valahova. Reményeim szerint majd valami szuperkirályságos vidám, boldog helyre 🙂 .

Szóval, egész nyugodtan égessék el a százhúszéves testemet (nem adnám a kukacoknak, mert abba belegondolni is borzasztó), majd annak maradványait majd a későbbiekben még pontosított kedvenc helyemen (addigra remélem a törvénykezés újra engedni fogja) szórjanak szét a legkedvencebb zenéim és barátaim kíséretében.  És majd oda zarándokoljanak el évről évre, de azt is csak akkor, ha lesz kedvük.

Azt hiszem, ez méltó befejezése lesz ennek a földi életemnek.

És hogy miért nem megyek temetőbe? Hát ezekért. Mert az elhunyt szeretteim a szívemben vannak. És amikor emlékezem rájuk, kapcsolódok velük. Egy íz, egy illat, egy fénykép, egy közös hely, egy utánuk maradt tárgy vagy bármely más emlék kapcsán. Amiben benne vannak ők, az életük, a lenyomatuk. És ezek nincsenek ott sem a temetőben, sem az urnákban, sem az odavitt virágokban és mécsesekben.

De természetesen mint mindenben, ebben is tiszteletben tartom mindenki szokásait. Mert az emlékezés fontos. Élje meg mindenki úgy, ahogy az neki a legteljesebb, legmélyebb, legközelibb.

És lehet, hogy elmegyek valamikor. Egy másik nap. Amikor nincs tömeg. Amikor kapcsolódhatok a szeretteimhez, elmélkedhetek életről-halálról. Nyugodtan.

(képek:flickr, Pinterest)

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért és érdekességekért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu