És ha nem tudod, akkor csak szenvedsz. És az rajtad múlik, hogy meddig. Ha egyáltalán felismered.
Én leginkább a saját bőrömön szoktam megtapasztalni a dolgokat. Van úgy, hogy többször is ugyanabba a hibába vagy csapdába esek. Természetesen mindig önszántamból sétálok bele.
Még akkor is, amikor a belső hangom már az elején jelzi, hogy ez nem oké. Na, ilyenkor jön az egó, és meggyőz arról, hogy azért ez nem is olyan rossz, lehet ezen még javítani, később jobb lesz, legyek türelmes és elfogadó. Vagy éppen azt mondja, egy jó adag lelkiismeret-furdalást okozva, hogy: pont ezt nem teszed meg?!
Mindeközben elkezd sajogni a vállam, hátam, derekam, nyakam, mikor melyik. Jeleznek. Azt, hogy ez nem jó. De itt is be lehet csapni magamat: biztos rosszul mozdultam, nálam ez szóba jöhet, hiszen gerincsérv műtétem volt, bla-bla-bla…
És közben készülök, hogy most aztán már elég, megyek, odaállok és jól megmondom a magamét a főnökömnek, a pasimnak, ismerősöknek vagy épp a családnak (?!), stb. És persze az egó ilyenkor is gőzerővel munkába kezd és nyomja a sódert a fülembe, aminek hatására mire ténylegesen odakerülök, elillan a nagy bátorságom, meglágyulok és adom a következő esélyt. Hátha jobb lesz…valamitől. De mitől??
Aztán amikor csak nem lesz jobb, sőt…akkor megadom a kismilliomodik esélyt is, vagy sokadszorra is belemegyek, elvállalom, megcsinálom.
Amikor icipicit sikerül az egó harsány hangját elhallgattatnom, akkor persze belekezdek a hegyibeszédbe, aminek a végén kissé megkönnyebbülök. De persze sok minden nem változik. Vagy ha igen, az nem hosszú távú és tartós. Vagy elhatározom, hogy legközelebb ilyen nem történik, nemet fogok mondani és punktum! Szent elhatározással természetesen.
Ilyen „nem tudok nemet mondani” szituációk előfordulhatnak munkában, főnökkel szemben, szerelmi és baráti kapcsolatokban is.
Persze én is sokat fejlődtem már e téren. A később felismert nárcisztikus főnök, aki korábban barátnak álcázta magát, nem hogy fizetést nem emelt, hanem gyakorlatilag 3 ember munkáját akarta velem végeztetni. Amikor ezt felismertem és kiálltam magamért, elmondtam a véleményem és felmondtam. Erre ő másnap kirúgott. Csak mert egy nárcisztikus egója nem bírja elviselni, ha valaki neki mond fel…
Innentől kezdve nincs főnököm…kicsit oroszrulett volt, hogyan állok meg a saját lábamon, de az élet (és az első megérzésem) bebizonyította, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam 🙂 !
Ismerősökkel szemben is, akik újabb szívességekre, segítségre kérnek, megtanultam nemet mondani. Ahogy munkára is. Mert maximalizmusom okán előfordul(t), hogy túlvállaltam magam. Oké, persze, megcsinálom….Na és ilyenkor nincs sem hétvégém, sem ünnepnapom. Ezt tervezem megváltoztatni 2017-ben. Jó időbeosztás, prioritások felállítása. (jaj de szeretném, ha egyszer sikerülne 🙂 )
A kapcsolatokra ugyanezeket lehet elmondani, legyen az baráti vagy szerelmi. Itt is nehéz sokszor nemet mondani. Vagy mégsem?
Mert mindenkinek van valamilyen (meg)érzése az első randin. Vagy az elsők egyikén. Ha ez nem a felhőtlen boldogság érzése, akkor mint én, hajlamos lehet az egó elhitetni azt, hogy valamit biztos benézek, tiszta hülye vagyok, hogy most a kákán is csomót keresek vagy tényleg olyan gázul volt felöltözve? Hogy igazából én abszolút extrovertált, ő pedig az introvertált magasfoka? Ami csak és kizárólag extra csillag együttállásokkal fog valaha is megegyezni? Kb. egy az egymillióhoz eséllyel…
És elhitetem magammal, hogy ez lehet jobb. Akkor is, amikor rosszul esik, hogy nem figyel rám. Ó, biztos nincs ideje…Egy frászt! Nem látod, hogy neki ez így kényelmes?!
Amikor ami neki fontos, akkor Te ott vagy, vele vagy, segítesz, meghallgatod, stb. De amikor Neked vannak fontos pillanataid, eseményeid, történéseid, akkor sehol sincs? Nem tudsz rá számítani…Zéró kölcsönösség.
Na, ilyenkor, még ha már jóval korábban is kellett volna, akkor is kihúzva magad, mondj erre NEMet! (baráti kapcsolatokra a fentebb leírtak ugyanúgy igazak!)
Sokszor azért nem mondunk nemet, mert nem szeretnénk megbántani a másikat. De honnan tudjuk, hogy valóban megbántódna-e? És miért nem gondolunk inkább arra, hogy ő megbánthat? Legyünk már egy kicsit önzőbbek! Mondjuk meg őszintén (és nem bántón) a véleményünket. Fejezzük ki az igényeinket (természetesen a reálisakat). Álljunk ki magunkért. És akkor, ha megbántódik, akkor az az ő baja. Akkor tényleg nincs dolgunk vele.
Kockáztassunk! Mert ugyan a kockázatvállalásban benne van a kudarc esélye, mert ha nem lenne, akkor sikervállalásnak hívnánk 🙂 .
Mindenki arra vágyik, hogy a saját életét élje, ahogy ő szeretné. És nem úgy, ahogy a másik szeretné. A főnökünk, az anyósunk (nekem egyik sincs 😀 ), stb. Vannak tanult viselkedésmintáink, amiket otthonról hozunk. De ki mondta, hogy azokat nem lehet megváltoztatni?
Az mindig csak kifogás, hogy „ez nem csak rajtam múlik”, „nem olyan egyszerű”, „nem tudok rajta változtatni”, „nincs rá lehetőségem”, és így tovább…
Miért? Nem Te döntesz? Nem Te mondod ki az életeddel kapcsolatos igeneket és nemeket? Ha ez így lenne, akkor tényleg gondolkozz el, kinek az életét éled…
Én azt vallom, mondj igent arra, ami gyarapít és mondj nemet arra, ami rombol vagy bánt és nem szolgálja a testi-lelki egészséged. A kapcsolatokban pedig csak a kölcsönös szereteten, odafigyelésen, tiszteleten alapulók a nyerők. A többi kuka. Végy egy jó nagy szemeteszsákot és dobálj bele minden-mindenki olyat, amivel-akivel ez nincs meg. Egy életünk van, legalábbis amire emlékszünk…
Itt az év vége, jön az új. Jó alkalom a lezárásra, újrakezdésre 🙂 !
(képek: Pinterest)
További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért és érdekességekért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu
