Leo, a kiöregedett cirkuszi oroszlán

Egy mese, aminek a mondanivalója igen fontos. Felhívja a figyelmet arra, hogy ha már el is múlnak a régi szép idők, eljön a nyugdíj ideje, akkor is lehet még boldog és értékes bárki.

A történet számomra azért is különleges, mert a nővérem írta. Azzal a sok mesével együtt, amit a húgunk gyermekeinek írt, mikor még picik voltak. Ezt és egy másik mesét el is küldött egy pályázatra, aminek eredményeképpen az alábbit egy dupla mese cd-re is feltették, az Irodalmi Rádió előadóinak tolmácsolásában.

Leo, a kiöregedett cirkuszi oroszlán

„Megérkezett a cirkusz! Bámulatos produkciók, erőművészek, bohócok, sosem látott állatok!”.

Ez állt a plakáton, amely minden évben a cirkusz érkezését hirdette. A gyerekek az út szélén állva várták, hogy feltűnjenek a lakókocsik, nagy port kavarva és amikor letáboroztak, kíváncsian nézték a törpéket, artistákat, simogatták a tevéket, a lovakat. De egy ketrecet elkerültek, ahol az oroszlán lakott.

Leo nem a cirkusznál született, hanem Afrikában fogták be és adták el egy idomárnak. Az oroszlán még emlékezett a forró afrikai napsütésre, a sivatag homokjára, a zebracsordák vágtatására. Hatalmas, erős állat volt, sörénye aranybarnán csillogott, amikor rásütött a nap, lába egyetlen ütésével terítette le a zsákmányt és amikor kieresztette a hangját, mindenki összerezzent.

Jó dolga volt a cirkusznál, a gazdája szerette, sosem bántotta és megosztotta vele az örömét, ha sikeres volt az előadás. És gyakran volt sikerük, mert ha Leo a porondra lépett, a tömeg elnémult és lélegzetvisszafojtva várt. Az oroszlán elkápráztatta mutatványaival a közönséget. Tüzes karikán ugrott át, két lábra állt (ezek igen nehéz mutatványok voltak), a végén pedig sebesen körbevágtázott a manézsban.

De ezek az idők elmúltak, Leo megöregedett, körmei megkoptak, a fogai kihullottak, egykor ragyogó bundája most fakó volt, fénytelen. A cirkusz sem volt már olyan sikeres: az artisták más társulathoz szerződtek, vagy letelepedtek valahol, nem volt sem új műsor, sem különleges állatok.

Az igazgató úgy tervezte, ez lesz az utolsó előadás, aztán feloszlik a társulat. Remélte, még mindenkinek ki tudja fizetni a bérét, aztán mehetnek Isten hírével. De mintha az emberek elfelejtették volna, milyen sikeres volt hajdan a Csillag Cirkusz, szinte egyetlen jegyet sem sikerült eladniuk. A bohócok nem nevettek, a törpék nem ugráltak, senki sem örült a hétvégi előadásnak.

Ekkor azonban Peti bohóc mentő ötlettel állt elő:

„Mi lenne, ha újra elővennénk a régi számokat, amik sikeressé tették a társulatot?”

Az igazgató szomorúan felelte: „Nem fog sikerülni. Fáradtak és öregek vagyunk, az embereknek már nem kell a cirkusz.”

„Majd én megszervezem”– mondta a bohóc- „beszélek mindenkivel, hidd el, menni fog!”

És valóban bezörgetett az összes lakókocsiba, beszélt minden artistával, erőművésszel, idomárral. Azután pedig házról házra jártak és mindenkit rábeszéltek, jöjjön el a szombati előadásra. Egy óra alatt minden jegy elfogyott. Mindenki lelkesen gyakorolt, készült a nagy napra. Csak egyvalaki nem: Leo csak feküdt a ketrecében, szomorúan nézett maga elé, tudomást sem vett a sürgés-forgásról.

Ekkor azonban bement hozzá a gazdája, leült mellé és halkan beszélni kezdett hozzá:

„Tudod, pajtás, most igazán össze kell szednünk magunkat. Lehet, hogy ez az előadás lesz az utolsó és most meg kell mutatnunk, milyen is a Csillag Cirkusz. Kérlek, most ne hagyj cserben, jó öreg Leo! Mentsük meg a társulatot! Az emberek kíváncsiak rád, mutasd meg nekik, mit tudsz!”

Ez így ment minden áldott nap és amikor szombat este felment a függöny, a porondon kigyúltak a fények és a cirkuszigazgató felkonferálta a búcsúelőadást, Leo összeszedte minden erejét és büszkén lépett a színre. Izmai megfeszültek, bundája aranyfényben ragyogott és amikor elbődült, mindenki összerezzent. Két lábra állt, tüzes karikán ugrott át és úgy vágtatott körbe, ahogy egykor, ereje teljében tette. Az emberek éljeneztek, tapsoltak, a cirkusz egy pillanatra megint rivaldafényben tündökölt.

Aztán lement a függöny, kialudtak a fények, lebontották a sátrakat, az artisták, bohócok és erőművészek szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Az idomár vett egy kis házat, ott telepedett le és virágokat nevelt a kertjében. Hűséges barátját, a cirkusz egykori sztárját egy állatkertre bízta, ahol Leo békében tölthette el öreg napjait. Csodálatos, hatalmas kifutót kapott, pálmafákkal és homokkal, nagy sziklákkal, mint egykor afrikai otthonában. Újból érezhette a napfényt, a homok forróságát és Leo újra boldog volt.

És néha, szombat esténként, ha lemegy a nap és valahol messze, egy cirkuszban kigyúlnak a fények, még most is hallani lehet az oroszlánüvöltést és az emberek áhítattal rezzennek össze.