menthai

Minden hónapban megnézem a Pszichoszínház aktuális előadását. Ebben a hónapban is érdekes volt a téma. Többnyire a női-férfi kapcsolatot boncolgatják. A mostani történetben az volt az érdekes, hogy a főszereplők úgy élték le az életüket, hogy a végén egyedül, társ nélkül maradtak. Úgy a 40. születésnapjuk körül megfordult a fejükben, hogy valami nem jól működik, de nem értették, nekik ebben hol a szerepük. El is mentek a pszichológushoz, de ott is inkább siránkoztak, és védekeztek. Elmesélte a lány, hogy volt egy srác még fiatalkorában, akivel első látásra szerelem volt, de aztán a srác elutazott, és amikor visszajött, hiába hagyta ott a telefonszámát a munkahelyén, nem hívta fel soha.  A srác pedig szintén nem tett több kísérletet a hódításra.

Aztán jöttek a különböző rövidebb-hosszabb kapcsolatok mindkettejüknek. Az előadás végén idős korukra újra találkoztak és megkonzultálták, hogyan alakult az életük. Elment az élet… anélkül, hogy lehorgonyoztak volna, akár egymás mellett. Nem jött össze, ennyi.

Persze, a legkönnyebb arra fogni, hogy „mindig rossz emberekkel találkozom”, „mindig ugyanabba a típusba botlok bele”, „vonzom a problémás eseteket”, „minden pasi/nő idióta”.

De vajon ez valóban így van? Szerintem nem. Nem Ő találkozik ugyanolyan emberekkel, hanem inkább ő ugyanolyan minden kapcsolatban. Hiszen Ő a fix pont, a másik szereplő változik. Két ember nem lehet ugyanolyan, bármennyire szeretnénk is általánosítani. Meg lehet ideologizálni, miért nem csinálunk meg valamit, de attól még nem lesz megoldás. Gyakran fordul elő az, hogy büszkeségből, illetve a társadalmi elvárás miatt nem szólunk, nem lépünk. Nem állunk ki saját magunk mellett. Lehet mentegetni a másikat, miért viselkedik így vagy úgy. Lehet várni is, hogy majd megváltozik, majd megbecsül, majd egyszer én is kerülhetek előtérbe. De a várakozással meglehetősen sok idő mehet el.  Ahogy már korábban is írtam, az őszinteség lehet, hogy fáj, de hosszú távon kifizetődőbb, mert a ki nem mondott szavak betegítenek. Sebeket okoznak. És a kimondás helyett inkább a lelépést, kilépést választják sokan, nem számolva a későbbi következményekkel.

Mert a sebek ott maradnak, és ahelyett, hogy begyógyítanánk, csak dobunk rá valami kötést, betakarjuk, aztán gyerünk tovább. Éppen nem fájnak, panaszmentesek vagyunk. Majd pedig meglepődünk, miért ismétlődnek a dolgok körforgásszerűen az életünkben. Egyre jobban szenvedünk, de közben csak újra letakarjuk azt a sebet, csinálunk egy hátraarcot, és elhisszük, hogy elmúlt. Élünk egyedül, szidva a másik nemet, hogy pokollá tette az életünket, és nincs egy rendes ember. Vagy félve a függetlenségünk feladásától, inkább elhatárolódunk a kapcsolatoktól. Közben elolvasunk több száz önismereti könyvet, bízva abban, hogy majd az meghozza a megoldást és a nagy Őt. De nem hozza. A rossz hírem az, hogy a nagy Ő akkor fog érkezni, ha megérkezik a nagy ÉN.

„Ha egy tojás eltörik egy külső erő hatására, az élet véget ér.

Ha egy tojás eltörik egy belső erő hatására, az élet elindul.

A NAGY DOLGOK MINDIG BELÜLRŐL KEZDŐDNEK.”

Nem azért születtünk a Földre, hogy vegetáljunk, hanem azért, hogy éljünk. És hogy boldogan éljünk. De a boldogság bennünk van. Nem a másiktól fog jönni. Az az ő boldogsága lesz.

De akár társas magányban is élhetünk, tele megalkuvással, elfojtással és félelemmel attól, hogy elveszítjük azt, akivel amúgy nem is jó igazából. Viszont már úúúgy megszoktuk, jó lesz az…

Szerencsés esetben rájövünk, vagy rávilágít valaki (esetleg egy szakember) arra, hogy sebesültek vagyunk. És nem gyógyult be a seb. De a jó hír, hogy gyógyítható! Ugyan fájdalmas lesz, sokkal fájdalmasabb, mintha akkor tettük volna, mikor megsérültünk. Mert először ki kell pucolni a sebet, szépen gondosan, türelemmel. Csak aztán következhet a tényleges gyógyítás, gyógyulás, épülés.  És előbb-utóbb megérkezik a nagy ÉN is. Viszont az oda vezető út számos kalanddal és felismeréssel jár. Olyan dolgokat is észre fogunk venni, amit eddig soha. Csupa-csupa: „Jéééé, ez eddig is itt volt?”  vagy „ Úristen, ez eddig is így nézett ki?” –mondat fogja elhagyni a szánkat.

Azonban hadirokkantként, sebeinket nyalogatva nem érdemes élni. Mert ahogy hétvégén mutatta egy kedves barátom:

Az utóbbi időben egyre többen keresnek fel önértékelési problémákkal. Nem mondom, hogy nekem nincsenek időszakonként ilyen érzéseim. Van, hogy rám is rám jön, de ez mindig viszonyítás kérdése. Kihez vagy mihez viszonyítva vagyok én jobb vagy rosszabb? Egyáltalán ki mondja meg, milyennek „kell” lenni? A „kell” szótól amúgy is viszolygok, mert számomra nem kedves. Miért KELL valamit megtenni vagy bármilyennek is lenni? 

Ettől függetlenül azért fontosak a támpontok, a család vagy a barátok visszajelzései. Illetve mindenki számára kulcsfontosságúak a támogatók, akik érzelmi támogatásukkal mellettünk, mögöttünk állnak. Amikor valami miatt elszontyolodunk, kevesebb a motivációnk munkához, gyerekneveléshez, de akár takarításhoz vagy főzéshez, akkor az „érzelmi szponzorunk” ránk mosolyog, biztat pár kedves szóval, vagy főz nekünk egy teát és elénk tesz egy tál ételt.

Ezzel kapcsolatban egy kedvenc magazinomban (nem „tudományos” női magazinról van szó) olvastam egy cikket, melyben az alábbi történet szerepel:

A férj elhatározza, hogy fizetésemelést kér a munkahelyén, de meglehetősen tart a főnökével való beszélgetéstől. Felesége azonban bátorítja, és este, amikor a férfi hazaér, ünnepi vacsorával várja. A vacsora végén előveszi a kedvenc pezsgőjét, melyen egy ajándékkártya van: „Gratulálok! Igazán megérdemelted!” A férj nagyon meghatódott, de egyben csodálkozik is, honnan tudhatta a felesége?

Vacsora után a férfi segít leszedni az asztalt, és amikor a használt szalvétákat a szemetesbe dobja, akkor észrevesz egy pont ugyanolyan kártyát, mint ami a pezsgőn volt. Kiveszi, elolvassa a szöveget: „Sajnálom, hogy most nem sikerült, tudom, hogy megérdemelted volna. Ne add fel! Szeretlek!” Ekkor jön rá a férj, hogy felesége nem nyomozott előre, sőt nem is jósnő, hanem egész egyszerűen úgy gondolta, akárhogy is lesz, jár férjének az ünnepi vacsora, vagy ünneplésként, vagy vigaszul.

Bízik és hisz benne valaki, hogy képes rá, eléri, akár most, akár picit később. De a lényeg, hogy nem fogja feladni, mert tudja, támogató háttere van.

Tegnap hasonló érzéseim voltak. Pezsgővel indultam útra egy számomra kedves „szponzoromhoz”. Az elmúlt időben nagyon sok motivációt és biztató szót kaptam tőle, gondoltam születésnapja okán is, hogy ünnepelhetünk. Meg is beszéltük előző nap, hogy mikor érkezem. Azonban a megbeszélt időpontban a csengő és a telefon is süket fülekre talált. Az első pillanatban úgy éreztem, becsaptak. Nem is támogat, inkább támad, bánt. Hiszen én örömmel a szívemben akartam megosztani vele a velem történt jóságokat. De ahogy hazafelé tartottam csalódottan, könnyesen, jöttem rá arra, hogy attól még, hogy én szeretnék „osztani, adni”, nem egyenesen arányos, hogy a másik fél is ugyanakkor, ugyanabban a pillanatban akarja. Lehet, hogy most neki nagyobb támogatásra van szüksége, és nem bírja el az én röpködésemet? Támogatásra lenne szüksége, de nem mondja, és én meg nem tudom? Honnan is tudhatnám, hiszen nem vagyok gondolatolvasó…

Sokan vannak úgy, hogy nem mernek kimondani dolgokat, főleg ilyen természetűeket, mert attól félnek, hogy a másik nem érti meg. De minden kapcsolat, legyen az baráti, kollégai, családi vagy szerelmi, legalább két emberből áll. Különböző emberekből, akiknek különböző igényei vannak, melyek változnak időről időre. És ha változnak, akkor azokról beszélni kell. Muszáj. Máshogy nem megy. Társadalmi jelenség a kapcsolatok eldobása a kommunikáció hiánya miatt. Pedig a kommunikáció gyógyít. A kimondatlan dolgok pedig sebeznek. Saját magunkat leginkább. Az őszinteség azonban sosem sértő. Hosszú távon legalábbis. Csak néha nehéz belekezdeni és kitárulkozni.

De remélem, hogy a mi esetünkben megdől a társadalmi statisztika, és nem veszítjük el egymást. Bevállaljuk. Őszintén.