Az utóbbi időben egyre többen keresnek fel önértékelési problémákkal. Nem mondom, hogy nekem nincsenek időszakonként ilyen érzéseim. Van, hogy rám is rám jön, de ez mindig viszonyítás kérdése. Kihez vagy mihez viszonyítva vagyok én jobb vagy rosszabb? Egyáltalán ki mondja meg, milyennek „kell” lenni? A „kell” szótól amúgy is viszolygok, mert számomra nem kedves. Miért KELL valamit megtenni vagy bármilyennek is lenni?
Ettől függetlenül azért fontosak a támpontok, a család vagy a barátok visszajelzései. Illetve mindenki számára kulcsfontosságúak a támogatók, akik érzelmi támogatásukkal mellettünk, mögöttünk állnak. Amikor valami miatt elszontyolodunk, kevesebb a motivációnk munkához, gyerekneveléshez, de akár takarításhoz vagy főzéshez, akkor az „érzelmi szponzorunk” ránk mosolyog, biztat pár kedves szóval, vagy főz nekünk egy teát és elénk tesz egy tál ételt.
Ezzel kapcsolatban egy kedvenc magazinomban (nem „tudományos” női magazinról van szó) olvastam egy cikket, melyben az alábbi történet szerepel:
A férj elhatározza, hogy fizetésemelést kér a munkahelyén, de meglehetősen tart a főnökével való beszélgetéstől. Felesége azonban bátorítja, és este, amikor a férfi hazaér, ünnepi vacsorával várja. A vacsora végén előveszi a kedvenc pezsgőjét, melyen egy ajándékkártya van: „Gratulálok! Igazán megérdemelted!” A férj nagyon meghatódott, de egyben csodálkozik is, honnan tudhatta a felesége?
Vacsora után a férfi segít leszedni az asztalt, és amikor a használt szalvétákat a szemetesbe dobja, akkor észrevesz egy pont ugyanolyan kártyát, mint ami a pezsgőn volt. Kiveszi, elolvassa a szöveget: „Sajnálom, hogy most nem sikerült, tudom, hogy megérdemelted volna. Ne add fel! Szeretlek!” Ekkor jön rá a férj, hogy felesége nem nyomozott előre, sőt nem is jósnő, hanem egész egyszerűen úgy gondolta, akárhogy is lesz, jár férjének az ünnepi vacsora, vagy ünneplésként, vagy vigaszul.
Bízik és hisz benne valaki, hogy képes rá, eléri, akár most, akár picit később. De a lényeg, hogy nem fogja feladni, mert tudja, támogató háttere van.
Tegnap hasonló érzéseim voltak. Pezsgővel indultam útra egy számomra kedves „szponzoromhoz”. Az elmúlt időben nagyon sok motivációt és biztató szót kaptam tőle, gondoltam születésnapja okán is, hogy ünnepelhetünk. Meg is beszéltük előző nap, hogy mikor érkezem. Azonban a megbeszélt időpontban a csengő és a telefon is süket fülekre talált. Az első pillanatban úgy éreztem, becsaptak. Nem is támogat, inkább támad, bánt. Hiszen én örömmel a szívemben akartam megosztani vele a velem történt jóságokat. De ahogy hazafelé tartottam csalódottan, könnyesen, jöttem rá arra, hogy attól még, hogy én szeretnék „osztani, adni”, nem egyenesen arányos, hogy a másik fél is ugyanakkor, ugyanabban a pillanatban akarja. Lehet, hogy most neki nagyobb támogatásra van szüksége, és nem bírja el az én röpködésemet? Támogatásra lenne szüksége, de nem mondja, és én meg nem tudom? Honnan is tudhatnám, hiszen nem vagyok gondolatolvasó…
Sokan vannak úgy, hogy nem mernek kimondani dolgokat, főleg ilyen természetűeket, mert attól félnek, hogy a másik nem érti meg. De minden kapcsolat, legyen az baráti, kollégai, családi vagy szerelmi, legalább két emberből áll. Különböző emberekből, akiknek különböző igényei vannak, melyek változnak időről időre. És ha változnak, akkor azokról beszélni kell. Muszáj. Máshogy nem megy. Társadalmi jelenség a kapcsolatok eldobása a kommunikáció hiánya miatt. Pedig a kommunikáció gyógyít. A kimondatlan dolgok pedig sebeznek. Saját magunkat leginkább. Az őszinteség azonban sosem sértő. Hosszú távon legalábbis. Csak néha nehéz belekezdeni és kitárulkozni.
De remélem, hogy a mi esetünkben megdől a társadalmi statisztika, és nem veszítjük el egymást. Bevállaljuk. Őszintén.
További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokért és érdekességekért látogass el ide: https://www.facebook.com/menthai.hu
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: