menthai

Szeretet és gyűlölet. Két igen erős érzés. Ráadásul nem is állnak messze egymástól. Könnyen lehet váltogatni őket, akár rövid időn belül is, egyazon emberrel kapcsolatban.

Azonban fontos tudni: a szer-etet, a gyűl-ölet. Az előbbi pozitív energiákat ad, az utóbbi elveszi azokat és ráadásul sokkal több negatívval tölt el. Lemerít, kiszipolyoz.

Tény, hogy olyan világban élünk, melyben nem árt felvérteződnünk a környezetünk káros hatásai ellen. Már reggel, mikor kilépünk a lakásból, fel kell készülnünk a sok panaszra, keserűségre, borongósságra, amivel találkozni fogunk a nap során. Sokkal kevesebbszer halljuk azt, hogy: „Jaj de örülök, mert esik az eső, legalább virágozni fog a természet és jó termés lesz.”

És sajnos ragadós a negatív beállítódás. Pusztán együttérzésből átvesszük mások hangulatát, majd egy idő múlva azt tapasztaljuk, hogy nekünk is borongós a hangulatunk. És rájövünk, hogy valójában igen, nekem is pont ilyen gondjaim vannak. Elkezd lefelé húzni a mocsár…És másnaptól már együtt szidjuk a kolléganőkkel a rendszert, a főnököt, és mindent. Se pénz, se paripa.

Ez egy elég tipikus algoritmus. De lehet másképp is csinálni. Ugyan jóval nehezebb, mert kevesebben vannak azok, akik tudnak örülni egy apró kis dolognak is, egy kedves szónak, mosolynak, mely alapvetően meghatározza a napot.

Viszont, mint minden más, ez is csak elhatározás kérdése. Én már megtettem. Az volt az újévi fogadalmam is, hogy igyekszem mindenkire szeretettel nézni, még ha kevésbé imponáló is a viselkedése. Mert, hogy soha nem tudhatjuk, valójában miért viselkedik úgy, ahogy. Többnyire nem is velünk van a baja, hanem egész más áll a háttérben. És ha ismernénk a valódi okokat, akkor bizonyára eleve máshogy közelítenénk hozzá. Ezzel a tudattal viszont sokkal könnyebb mindenki felé a szeretetet gyakorolni.

Egy tipikusan jó példa erre az orvosnál való várakozás. Sokat kell várni, egyre türelmetlenebben a páciensek és mindig van valaki, aki belekezd a nagymonológba, ami leginkább barokk körmondatokból áll. A kérdésekre esély nincs válaszolni, mert folyamatosan beszél az illető. Ilyenkor én kedvesen szoktam rá mosolyogni, és arra gondolok, hogy bizonyára nincs kivel beszélnie, nem hallgatja meg senki. Lehet, hogy már csak passzióból jár orvoshoz, mert ott van társaság…

A BKV-ellenőröknek  is mosolyogva köszönök, mert akármennyire is mufurcok, sokszor ok nélkül utálják őket. Volt már rá példa, hogy a leesett kesztyűmet utánam hozta és mikor megköszöntem, azt mondta, ez csak természetes.

„Ha örülni akarsz, adj örömet másoknak, ha szeretetet akarsz, tanulj meg szeretetet adni, ha figyelmességre és nagyrabecsülésre vágysz, tanulj meg figyelmességet és nagyrabecsülést adni, ha anyagi bőségre vágysz, segíts másokat meggazdagodni! Ahhoz, hogy az ember megkapjon valamit, amit szeretne, a legkönnyebb út valójában az, ha másokat hozzásegít ehhez.” (Deepak Chopra)

Tehát ha mindenkiben igyekszünk meglátni az embert, megkönnyítjük a saját életünket is. Csak azzal érhetünk el változást másokkal szemben, ha magunk is változunk. Nem fogjuk tudni az egész világot megváltoztatni, de ne is legyen ez a cél. Először csak a saját kis mikrokörnyezetünkben próbáljuk ki, milyen hatást váltunk ki azzal, ha a szeretet szemüvegén keresztül nézünk, látunk mindent. 

Nem biztos, hogy azok lesznek kedvesek velünk, akikkel mi azok voltunk. De ne is várjunk el ilyesmit. Az Univerzum körforgásában úgyis visszatér hozzánk az adott szeretet. És akiknek mi adtunk, talán ők is elkezdik továbbadni. Pont, mint a Jövő kezdete című filmben.

Feladni nem ér…

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokat kaphatsz tőlem, ha ellátogatsz ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

(képek: Pinterest)

A múlt héten több alkalommal találtak meg ismét fura emberek. Valahogy vonzódnak hozzám…Azt már megszoktam, hogy az emberek érzik rajtam, hogy hivatásszerűen foglalkozom a lélekkel, vagy egyszerűen csak olyan a kisugárzásom, hogy beszédbe elegyednének velem. Azonban ezek a megtalálások nem ilyen természetűek voltak.

Az egyik egy hétköznap késő esti trolin való utazás alkalmával történt. Hosszú és fárasztó nap után az emailjeimet olvasgatva töltöttem az utazási időt, mikor is egy kapatos fiatalember, sörösdobozzal a kezében próbált velem (és több utassal) kommunikációt kezdeményezni. Miután nem válaszoltam a tenyérbemászó stílusú kérdéseire, közölte velem: Úgy nézel ki, mint egy festmény! (ezt még megtiszteltetésnek is vettem volna… 🙂 )De tuti, hogy még egy lekváros tésztát sem tudsz megfőzni!!! (külön-külön már próbáltam ugyan, de erre a kombinációra valóban nem gondoltam még soha, ebben igaza volt…) Ezek után még megjegyezte a troli utazóközönsége hozzánk közel eső felének, hogy a telefonálás helyett milyen tevékenységet lehetne inkább űzni (űznöm) 🙂

Szerencsére nem egy helyen szálltunk le, így külön folytattuk utunkat, de azért elgondolkoztam azon, hogyha nem a klasszikus értelemben vett háziasszony dizájn híve vagyok a megjelenésemben, abból egyenesen következik, hogy nem is tudom gyakorolni ezeket a tevékenységeket??

A másik megtisztelő találkozás rá pár napra esett meg. Szintén tömegközlekedéssel szerettem volna hazajutni az esti órákban. Egyszer csak odasomfordált mellém egy fiatal(?)ember, aki leginkább hasonlított a Surda valamelyik szereplőjére. Megszólított azzal, hogy csak annyit szeretne mondani, hogy nagyon szimpatikus vagyok. Megköszöntem szépen, mire megkérdezte, hogy a magafajta férfinek van-e nálam esélye? Hirtelen nem értettem a kérdést, vissza is kellett kérdeznem, mire gondol? Elismételte az előbbi mondatot, és még hozzátette, hogy meghívna egy kávéra. A döbbenettől szinte levegőt nem kaptam…Kedvesen mosolyogva elutasítottam gáláns ajánlatát, mire lehajtott fejjel odébb ballagott. Az első gondolataim között az volt, hogy jesszus, megint megtalált egy félnótás, ahelyett, hogy mondjuk egy Matthew McConaughey külsejű sármőr szólított volna le.

Kis idő múlva el is meséltem egy ismerősömnek, aki azt mondta, gondoljak bele, micsoda erőfeszítés kellett neki ahhoz, hogy megszólítson. Ekkor esett le nekem az a bizonyos tantusz…Elszégyelltem magam, amikor rájöttem, hogy mennyire vagány volt valójában a fiatalember. Valószínűleg arra gondolhatott, mint a mesében a királyfi, hogy „egy életem, egy halálom, megpróbálom”.

Ettől függetlenül, nyilván nem gondoltam meg magam, és kutattam fel utána a fél várost, viszont rájöttem, hogy sokan tanulhatnának tőle. Ő átérezte azt, hogy egy életünk van, amiben van, hogy egy lehetőség csak egyszer jön szembe, és ha elhalasztjuk, lehet, hogy megbánjuk. Nyilván nincs rá garancia –ahogy az ő esetében sem volt-, hogy bejön a dolog, de legalább tett érte.

És ez mindenre igaz. Ha nem teszünk lépéseket, nem lesz eredmény. Én alapvetően így élem az életem. De tisztában vagyok azzal is, hogy a nyitottságommal sebeket is szerezhetek, szerzek. De inkább élem úgy az életemet, hogy esetleg megsebződök, mintsem hogy bezárkózzak. Mert akkor tuti nem történik semmi. Ha viszont szeretettel és nyitottan fordulsz a világ felé, akkor bármilyen csoda megtörténhet 🙂

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokat kaphatsz tőlem, ha ellátogatsz ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

 (képek: Pinterest)