Olyan napom volt a hétvégén, ami mindenféle hangulatot produkált nálam. Délelőtt örömteli eseményen vettem részt kis tanítványaim körében. Szuper idő is lett, így délutánra egy picit elkeseredtem, mert jó lett volna elmenni egy koncertre, vagy csak egy jót enni, vagy szimplán csavarogni, bulizni valahol a barátokkal. Ehhez képest egy félszer sem csörrent meg a telefonom. Elgondolkoztam, hogy minden áron kajtassak-e valakit, aki csatlakozik hozzám, vagy találjak-e valami más elfoglaltságot. A házimunka gondolatától a hideg is kirázott, szóval azt el is vetettem rögvest… Filmek után kezdtem nézni a neten, hátha akad kedvemre való. És igen, megtalált az a film, amit már egy jó ideje meg szerettem volna nézni. A Lány kilenc parókával. (Azért, hogy a lelkiismeretemet is megnyugtassam, bepakoltam egy adag ruhát a mosógépbe, és úgy kezdtem el mozizni 🙂 )
Ismét sikerült egy olyan alkotást megnéznem, ami közben-után újra megerősödött bennem, hogy egy életünk van (legalábbis amire emlékszünk), és azt nem mindegy, hogyan éljük le, mert igen törékeny. Bármi megtörténhet, vagy az ellenkezője, ahogy egy kedves barátomtól tanultam… A főhős lány úgy éli meg az akár halálos kimenetellel is végződhető betegségét, hogy márpedig küzdeni fog. Ha ki is hullik a haja, akkor legalább eljátszik a különféle csodás parókáival. (A továbbiakat szándékosan nem mesélem el, hátha a kedves olvasóm megnézné a filmet 🙂 )
Visszagondoltam egy viszonylag hosszabb kórházi tartózkodásomra, ahol a családom tagjai is furán néztek rám, amikor az ágyban manikűröztem, vagy amikor alig vártam, hogy anyukám segítsen megmosni a hajam. Én pedig pont azt éreztem, hogy azért, mert kórházban vagyok, ne legyek egyben lepusztult is. Nincs az a rossz helyzet, amit ne lehetne némi aprósággal szebbé varázsolni.
Mostanában sokszor eszembe jutott, hogy amikor korábban terveztem dolgokat az életemben, azok soha nem, vagy nem úgy jöttek össze, mint ahogy elképzeltem. Rá kellett jönnöm, hogy a nagy tervek feleslegesek. Az élet százszor átírhatja. Nem tudjuk, lesz-e holnap, csak reménykedünk benne. Minden este azzal fekszem le, hogy hálát adok az adott nap szépségeiért, és reggel, amikor felkelek, hálát adok azért, hogy egy újabb napot kaptam, újabb lehetőségekkel. És a napot pedig, ha már megadatott, használjam ki a legteljesebben, és ami a legfontosabb: BOLDOGAN! Ennek jegyében nem mulasztok el napot, hogy ne mondjam el a szüleimnek és a szívemnek kedves embereknek, hogy szeretem őket és fontosak nekem. Mert ma megtehetem, és az a biztos…
Nem vagyok híve a Carpe diem! –féle –akár felelőtlen- élethabzsolásnak, hanem inkább az ITT ÉS MOST! elvét vallom. Megélni a pillanatot, annak teljességében. Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy ne legyenek céljaink az életben, sőt. De a görcsös ragaszkodás egy elképzeléshez, egy vágyhoz, az irreális. A rövidebb célok kitűzése és megvalósítása számomra sokkal felszabadítóbb, mert azokat sokkal könnyebb is elérni, így hamarabb okoznak elégedettség érzést, katarzist is. És ugye a sok kicsi sokra megy 🙂
Ha további rövidebb-hosszabb lélekbonbonokat szeretnél tőlem, ajánlom figyelmedbe fb-oldalamat: https://www.facebook.com/menthai.hu
(fotók: Pinterest)
