menthai

 

Hétvégén fagyizni voltam egy kliensemmel. Igen, nem elírás. Egy kliensemmel.

 

Krízisbe került a két alkalmunk között és szüksége volt némi lélekápolásra. Én pedig amúgy is fagyizni szerettem volna, így 2:1-ben mindkét dolgot megejtettük.

A klasszikus pszichoterápiába valószínűleg ez nem fér(ne) bele. Nem is vagyok pszichoterapeuta…De nem is érzem magam klasszikus segítőnek sem.

Az említett kliensem azt mondja, hogy olyan, mintha kertész lennék, a lelkek kertésze. Mert mindenkinek vannak gyökerei meg levelei és virágokra vágynak, ami bennük van, csak néha segítség kell, hogy a gyökerek megkapaszkodjanak, a levelek erőre kapjanak, és aztán virágzás lesz 🙂 .

 

 

Szerinte ez vagyok én. Tetszik. Mert valójában saját magamat sem tudtam volna ilyen jól definiálni. Az öndicséret meg valahogy nem áll hozzám közel.

De térjünk vissza a fagyizásra. Sokan azt mondják, a „terápia” addig tart, amíg a kliens ott ül velem és beszélgetünk a „rendelőben”, stúdióban, terápiás helyiségben, kinek melyik megnevezés a szimpatikusabb. És ahogy lejár az egy-másfél-két óra, kinek mennyi, a következő alkalomig nagyjából semmi kontakt.

Na, én pont nem így gondolom. Minden kliensemnek felajánlom a lehetőséget, hogy 8-20 óráig elérhető vagyok telefonon hétköznap, azon kívül illetve hétvégén pedig írjon üzenetet, sms-ben, vagy a fb-on és amint tudok, válaszolok.

 

 

Hogy miért? Mert én is voltam szar helyzetben életemben. Van az a szituáció, krízis, amikor szüksége van az embernek pár jó szóra, vagy csak a megnyugvásra, hogy valaki meghallgatja. És nem várhat addig, amíg eljön a következő megbeszélt időpontunk. Inkább írjon és beszéljünk, mint hogy az adott beszűkült helyzetében valami baj történjen. Vagy csak egész egyszerűen ne forgolódjon egész éjjel vagy tudjon pihenni, kikapcsolódni a hétvégén az otthoni zokogás helyett.

De természetesen nem vagyok mindig online, azért a határok megvannak. Nem keverem a munkám és a magánéletem. Viszont a mai technikai kütyükkel én is élek és semmibe sem telik röviden válaszolni, vagy ha az időm engedi, akár telefonon beszélni. Vagy elmenni fagyizni. Vagy színházba, mert ilyen is volt. Együtt mentünk el egy előadásra (ami nem mellesleg a terápiás témánkba vágott).

Viszont soha egyikőjük sem élt vissza a helyzettel. Nem zaklatnak éjt nappallá téve, tényleg akkor keresnek, ha fontosnak érzik.

 

 

A segítő-kliens kapcsolatnak alapvetően bizalmon kell alapulnia, máshogy nem működik. Ha nem bízik meg bennem, nem tudunk együtt dolgozni. Viszont ha megvan a bizalom, akkor olyan dolgokról is tudok vele kapcsolatban, amikről mások nem. Hát akkor hogy ne férne bele egy fagyizás 🙂 ? Belefér. Simán. Az én módszerem ilyen.

Viszont nyilván nem mindenkinek jön be ugyanaz. Erre világított rá ragyogóan Bagdy Emőke és Feldmár András, amikor egy közös beszélgetésen a pszichoterápiáról beszéltek. Ki-ki a saját szemszögéből. Megosztó volt a dolog, mert abszolút különbözőképpen vélekedtek a segítésről. De pont ettől szép ez a hivatás! Mindenkinek más módszer a hatékony. Valaki Emőke klinikai pszichológiai stílusától, másvalaki a feldmári lazább, önsegítőbb stílustól menne falnak.

 

 

Így ha bárki, aki segítségért folyamodik és úgy érzi, nem szimpatizál a segítőjével, nem tudna benne úgy megbízni, hogy az életét nyitott könyvvé tegye számára, akkor menjen tovább és addig keressen, amíg megtalálja azt az embert, akire így tud nézni. Ez egyébként már az első alkalommal kiderül.

És ezt a segítőnek is maximálisan el kell fogadnia. Nem lehetek mindenkinek szimpatikus, nem szerethet mindenki, nem vagyok én Nutella 🙂 .

 

 

 

(képek: Pinterest és saját)

 

Erdélyi kalandozásunk negyedik napján, a magyar turistabuszt lestoppolva megérkeztünk a Szent Anna-tavi izgalmas, medvegyanús túránkról a hegy lábánál parkoló autónkhoz.

 

Mivel volt még pici időnk a fogadóbeli vacsoráig, természetesen mi nem mentünk vissza a szállásra, hogy pihenjünk vagy rendbe szedjük magunkat, inkább nekiindultunk egy közeli faluhoz mézet venni. Mert anélkül nem megyünk haza…

Picit messzebb volt a mézes bácsi, így nagy szerencsénkre a természet újabb remekműveibe botlottunk. Akkora szivárványba, amekkora héthatárba nyúlt. Félreálltunk, majd egyre beljebb merészkedtünk a földúton. Kíváncsi természetünk vitt minket, nézzük meg, mi van a dombon túl. A legközelebbi település gyalogszerrel legalább fél napos sétának bizonyult, így fogalmunk sem volt, az úton baktató bácsika honnan került egyszer csak a szemünk elé.

 

 

Jó turista módjára fotózgattunk lelkesen, majd mikor már jócskán beljebb értünk, felfedeztük azt a pontot, ahonnan szemből a Hargita, hátulról pedig a Gyimes ölelt körbe minket. Mindeközben a viharos idő utáni derengés mindenféle érdekes égi jelenséget produkált.

 

 

Majd miután jól kigyönyörködtük magunkat és a fenyőmézet is beszereztük, a vacsoránál beszámoltunk vendéglátónknak újabb izgalmas, kalandos napunkról. Szerintem már meg sem lepődött rajtunk. Annyit azért hozzátett, hogy az igaz, hogy errefelé igenis lehet találkozni medvékkel, a kiírás nem kamu… (magamban sóhajtottam egy nagyot, hogy közelről nem láttam egyet sem 😉 )

A nap végén ismét most sem kellett ringatni minket, az eseménydús nap és némi gyógy-pálinka után rápihentünk a következő és egyben utolsó napunkra.

 

 

Az ötödik napon Csángóföldet vettük célba. Megérkezvén Gyimesbükkre, az Ezeréves határhoz felmentünk a Rákóczi-vár romjához, ahol útitársam felolvasta a hely történetét (előre készült 🙂 ), majd az őrháznál megcsodáltuk Bilibók Ágoston nyugalmazott vasutas vasúttörténeti kiállítását. Az idős úr szívügye az őrházból kialakított múzeum és az alatta húzódó bunker, melyeket lelkiismeretesen gondoz, ápol, mutat és mesél, mesél, mesél….

 

Innen a szemközti dombon található katonai emlékhelyhez és templomhoz sétáltuk, és az ott újonnan kialakított pihenőhelyről néztük Csángóföldet. Utunk egyik katartikus pontjaként teljesen rabul ejtett a hely. Behunyt szemmel megjelent előttem a történelem az 1700-as évektől egész Trianonig. Sőt, lovak és lovas kocsik hangját is hallottam az autók helyett. Ez utóbbi pedig tényleg valóságos is volt, még inkább nosztalgikus hangulatot okozva.

 

 

Így ültünk sokáig szótlanul a megelevenedett történelemben, majd ebédünket a Hidegségben található Csángó Fatányérosban költöttük el. Mivel gyomrom még nem vágyott nehézre, így gondoltam, hogy a helyi specialitásokból a könnyebb fogásokat próbálom ki. Salátalevest választottam (nagymamám unokatestvérei meséltek az orosz hadifogságban eltöltött hegyvidéki éveikből erről), valamint pisztrángot. Előbbiről kiderült, hogy a csángó konyha sem spórol a szalonnával, még a levesben sem 🙂 . Ennyit a könnyű salátázásról… Barátom pedig már hetekkel ezelőtt elkezdett a pacallevesére gyúrni, amit itt most meg is kapott (egészségére, mind meghagytam neki 🙂 ).

 

 

Nagy nehezen, kb. mint a Piroska és a farkasban a farkas, miután köveket varrtak a hasába, indultunk visszafelé. Még kitérőt tettünk egy gyönyörű víztározóhoz, ahol barátom a legtermészetesebb módon megmártózott. Utánunk egy kedves magyar család két kicsivel is ugyanezt tette volna, ha nem toppan be a gátőr, felvilágosítva mindenkit, hogy a fürdés tilos, mivel ez ivóvíz…De akkor mi már fütyörészve ültünk a parton 🙂 . Gátőr bácsi felszólított mindenkit, hogy szíveskedjen elhagyni a területet is, ahová a kapunak látszó lyukon jutottunk be…Khmmm, elnézést kérünk… 😉

 

 

Mint akik jól végezték dolgukat, utolsó esténken szokásosan a vacsora és a pálinka mellett Botival megtárgyaltuk az élet nagy dolgait, bevásároltunk házi szalonnából, áfonya lekvárból, likőrből, majd elköszöntünk, mivel másnap hajnalban indultunk haza.

Az esti pakolászás közben barátom még mondta, megpróbál pár éjjeli fotót is készíteni. Egyszer csak bejön és szól, hogy úgy, ahogy vagyok pizsamában, menjek ki a kertbe. Fogalmam sem volt, miért…

De az, amit kint mutatott, az feltette a koronát a hétre. Mindketten jártunk már pár helyen a világban, Európán belül és ő kívül is, de ilyet még sosem láttunk. Az égbolt körbe-körbe milliónyi csillaggal volt tele. Pont, mint a Planetáriumban. Csak álltunk és potyogtak a könnyeink. Ilyen gyönyörűt még életemben nem láttam. Bármennyire szuper gép volt nála, a fotó nem tudja visszaadni a látványt. Csak bámultuk görcsbe merevedett nyakkal az égboltot. Nem tudtuk abbahagyni a csodálkozást.

 

 

Itthon már csak mosolyogtam, amikor a fb-on mindenki a hullócsillagokat meg a Perseidákat várta, eseményt is gyártottak rá…mi pedig a csíkrákosi falusi szállásunk kertjében a mennyország égboltját láttuk…

Székelyföldi barangolásunk egy időre itt ért véget, de már tervezzük a szilveszteri hószánozós visszatérést 😉 .

 

 

 

Miután szállásadónk fejcsóválva közölte, hogy „Ti tudjátok…”, mi másnap csak nekivágtunk a Madarasi Hargitának gyalog.

 

(Az előzményeket itt olvashatod: >>>)

A falu és a hegy lába közötti mező szélénél letettük az autót és hajrá, irány a csúcs. Minden fontosat vittünk magunkkal az útra: fröccs és keksz.

Első megálló a Kecskevész és a Pogány-vár a turista jelölés szerint.

 

 

Meg is érkeztünk a várromhoz úgy egy óra múlva –a megjelölt fél helyett, pedig szedtük a lábunkat…- (én már akkor kapkodtam a levegőt), fel is kaptattunk rá, mert persze a kilátás és az életérzés minden erőfeszítést megért már itt, és még hol volt az igazi csúcs…

 

 

 

A megnyugtató tudattal, hogy kik voltak a rabonbánok (székely pogány nemzetség) indultunk tovább a Kecskevész felé, amivel valahogy nem sikerült találkoznunk (lehet, hogy szerencsére?) . Nem sok helyen álltunk meg felfelé, és ahol lehetett, inkább toronyiránt mentünk, még ha nehezebb is volt és a tehenek épp mellettünk legeltek…

 

 

Volt pár nehezebb pont, amikor azt hittem, eldobom magam, de akkor túravezetőm elővett a táskájából némi cukorkát és mézet, energiapótlás gyanánt (a mindenre felkészült férfi…)

Úgy délután 3-ra (részemről totál kinyúlva) értünk fel a menedékházhoz közel 1500 méteres magasságba, a csodás Hargita tetejére, ahol ebéd gyanánt bevágtunk egy székely csorbát némi miccsel, Csíki sörrel és áfonyalikőrrel és kávéval.

 

Csak hogy legyen energiánk a továbbiakhoz 😉 . Ugyanis innen még egy fél órás út vezetett a vízeséshez, amit kár lett volna kihagyni.

Igazi Bounty-reklámos feeling fogadott minket, ahogy a mellékelt fotó is mutatja (csak a bikini hiányzott…).

 

Na, miután kigyönyörködtük magunkat, muszáj volt vissza indulnunk a faluba, mielőtt ránk esteledik az erdőben. Mondanom sem kell, hogy kedves útitársam hajtott, mint a meszes. De én álomnő lévén egyetlen mukkanás nélkül meneteltem 😉 .

Kisebb-nagyobb karcolásokat és zúzódásokat szerezvén az erdőben, leértünk a hegyről 3,5 óra alatt! Nem tudjuk, Dénesék anno mit csináltak, de valahogy az a 6 óra lefele akkor sem jött volna ki, ha hátrafelé megyünk…Vagy mi vagyunk ennyire jók 🙂 ?

Igazi leharcolt túrázókként értünk a fogadóba a vacsorára, ahol rögtön be is számoltunk élményeinkről némi pálinka társaságában. Boti reakciója csak ennyi volt a döbbent arckifejezése mellé: „Vagányak vagytok!” Köszönjük… 🙂

És természetesen a további napokra is tartogattunk izgalmakat…

Következő nap az időjárás és a gyomrom állapota nem engedett nagyobb túrázást, így „csak” a Békás-szorost és a Gyilkos tavat vettük célba. Előbbinél égszakadás ért minket, utóbbinál rá fél órára a napsütést élvezhettük, no meg a helyben sütött kürtöskalácsot.

 

 

Negyedik Székelyföldön töltött napunkon maradva eredeti tervünknél a Szent Anna-tóhoz való túra jött a sorban. Az időjárás nem volt túl fényes, szemerkélt és esett rendesen, úgy felváltva. A kijelölt turistaútvonal elején gondolkodóba estünk, vajon válasszuk-e a műutat autóval (nagy kerülővel, de kényelmesen) vagy a gyalogtúrát. Egymásra nézve egy valami jutott egyszerre eszünkbe, mégpedig egy Belga szám. Nem idézném a vulgáris szövege miatt, de a lényeg: nem vagyunk mi puhányok, hogy autókázzunk…Nosza rajta, vágjunk neki a hegynek 🙂 !

Aha, csak ahogy kimondtuk, rá 5 méterre megláttuk ezeket a táblákat:

 

 

No problem, mi úgyis a kijelölt turistaútvonalon megyünk, nem lehet baj…Gondoltuk mi…

Esőkabátunkba burkolózva (én még alávettem egy pulcsit, mert hűvösnek éreztem az időt) kaptattunk felfelé, kiszámolva az időt, hogy bőven megjárjuk oda-vissza sötétedésig.

Az egyik elágazásnál feltette barátom a kérdést, merre menjünk? Volt egy bizonytalannak tűnő jelzetlen út és a másik, a mi jelzésünkkel. Persze az utóbbira szavaztam, ami kb. pár méter után meglehetősen furcsává kezdett válni… Bízván a tapasztaltabb férfiban, kérdésem sem volt, hogy megyek-e utána. A terep sáros volt, tele letört ágakkal, tűlevél-szőnyeggel, közben azért az erdőben is rendesen hullott ránk az égi áldás. Egy idő után tök felesleges lett volna levenni a pulóveremet, mert már meglehetősen beleizzadtam, ugyanis ha nem tudná valaki, az esőkabát legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nem engedi be a vizet, kifelé meg a párát nem…

 

 

Menet közben örültünk, hogy akármennyire kemény a terep, mennyivel hamarabb oda érünk a tóhoz. Mekkora királyok vagyunk… 🙂

Zokszó és panaszkodás nélkül kapaszkodtam felfelé fától fáig, néha levegőt sem kapva. A tábla látványa után mikor megpillantottam egy áfonyabokrot, lelki szemeimmel már láttam is magam előtt medve barátunkat.

Ez az érzés csak fokozódott, amikor egy sziklás részhez értünk, mert ugye a macik valami ilyesmi helyen élhetnek…Túravezetőm biztosított, no para, van nála síp, azt olvasta, annak a hangja elriasztja őket (mindenre felkészült, mondom én…).

 

 

Az idő javulni, a terep durvulni kezdett. De én csak a csúcsot láttam magam előtt. Feljutni, mert onnan már csak lefele és remélhetően emberek közé vezet az út. Ahogy felértünk a hegytetőre, a nagy semmi és a leszálló pára fogadott bennünket. Elő a GPS, nézzük meg, merre is az arra.

És ebben a pillanatban egy nagy reccsenés…mindketten kővé meredtünk, visszatartottuk a levegőt és szerintem magunkban elmondtunk egy imát. Így maradtunk kb. 2 percig mozdulatlanul, aztán mivel nem jött semmi brummogás, megtanácskoztuk, merre menjünk, gyorsan… (Ugye megértitek, miért nem készültek fotók ezen a szakaszon?! 🙂 )

Én határozottan kijelentettem, hogy ugyanarra egészen biztos, hogy nem megyek vissza, tehát: egy tó ugyebár völgyben van (szerintem), tehát lefelé vegyük az irányt. Így is tettünk, és kisvártatva jelzést láttunk. Hipp-hipp-hurrá!

 

 

Csak hogy a jelzésnél épp egy olyan ágban sikerült bekapcsolódnunk, ami egy kisebb emelkedőn keresztül vezetett célunkhoz. Az adrenalintól pörögve (és a célt lebegtetve magam előtt) minden energiám összeszedtem és belehúztunk. Mire megérkeztünk, láttuk, nem hogy rövidítettünk a távon és az időn, hanem pont ugyanannyi idő alatt teljesítettük, mint a turistaúton. Csak izgalmasabban…

 

 

Kimerülve, ázottan és elcsigázottan gyönyörködtünk a Szent Anna-tóban, ahol csak pár kiránduló lézengett az egész nap szemerkélő esőben. Mielőtt felértünk, megegyeztünk, hogy lefelé megpróbálunk stoppolni, ugyanis mire innen gyalog leérnénk, valószínűleg öreg este lenne, és ugyan vagányak vagyunk, mégsem tennénk kockára az életünket azon az úton, ahol feljöttünk. És ahol rajtunk kívül valószínűleg eddig csak a favágók jártak…meg a medvék 🙂 .

De nem nagyon akaródzott senkinek sem felvennie. Szakadó esőben baktattunk, míg nem jött egy magyar busz. Próbáljuk meg, bár a busz úgysem vesz fel…utaslista, stb. De láss csodát, megálltak és felvettek! Leesett állal néztek ránk, amikor elmeséltük, hogy gyalogszerrel jöttünk fel. Amikor pedig a hétfői hargitás túrát elmondtuk, akkor már készek voltak tőlünk…Megmutatták az ő itinerjüket, mi meg attól voltunk kész…rengeteg dolgot láttak pár nap alatt, de buszba be-buszból ki egész nap.  Mi inkább kevesebbet, de gyalog, izgalmasan, kevésbé konvencionálisan…

A kedves csapat elszállított minket az autónkig, ahonnan mivel volt még pici időn a vacsoráig, elindultunk mézet venni egy bácsihoz, pár faluval arrébb. 

És a történet még itt sem ér véget. Folytatás következik…

 

 

 

 

Nem vagyok egy nagy nacionalista, sosem voltam…A magyarságtudatom sem fejlődött ki túlzottan. Azt hiszem, engem a gólya nem ide akart anno lepottyantani, hanem valahova délebbre, de talán elfáradt és előbb letett itt…Mindegy is.

 

Szégyen vagy sem, igazából nem annyira érdekelt sosem a nagy magyar nemzeti öntudat. Természetesen tudtam mindig, hogy nem csak a mostani határokon belül, hanem azon kívül is élnek magyarok. De nem izgatott különösebben. A rendszerváltás után pedig amikor tömegével jöttek az erdélyiek, nem annyira szimpatizáltam sokukkal.

Aztán később kiderült, hogy nem is mindegyik magát erdélyinek mondó volt magyar ugyebár…Összemosódott Európa-szinten az erdélyi és a román. Egy ország, egy útlevél, egy kaptafa.

 

 

Később, amikor picit jobban ráláttam már felnőttként a dolgokra, megismertem pár székely góbét (kópé-viccesen használják a székely parasztemberre), és sok élménybeszámolót hallottam azoktól, akik már jártak arrafelé. Elkezdtem különös vonzódást érezni Erdély iránt. Nem tudtam megfogalmazni, mi vonz benne, azt éreztem, hogy látnom kell, mi van ott. Továbbra sem a nemzeti nacionalizmus okán, hanem valami más, megmagyarázhatatlant éreztem.

Felvettem a bakancslistámra úticélként. Tavaly már csak egy paraszthajszál választott el, idén viszont összejött. Legjobb barátommal (róla már írtam, katt ide >>> ) nekivágtunk 6 napra a mesebeli utazásnak. Ő már járt arrafelé pár helyen, én abszolút szűzként indultam.

Hajnali kelés és közel 800 km várt ránk. Életemben nem vezettem ennyit, mint most, büszke is vagyok magamra, hogy nagyjából a felét én toltam le…Először már a határon túl álltunk meg reggelizni, ahol épp akkor szállingózott fel a köd.

 

 

Innen hosszú és autópálya-mentes út vitt minket célállomásunkhoz Csíkrákosra.

Menet közben még útba ejtettük Böjte Csaba testvér Szent József Otthonát Szovátán. Legnagyobb sajnálatunkra pont elkerültük egymást Csaba testvérrel, pedig igyekeztünk előre egyeztetni a találkozót. De nála ez ugyebár belefér, számítottam rá. Szívélyesség, szeretet , otthonos, rendezett környezet fogadott bennünket. A kis lakók közül, akik nyári szünetben is ott maradtak, lelkesen mutatták meg lakóhelyüket, szobájukat. Épp az éves összgyermekotthoni táborukra készültek, így nem is zavartunk sokat, odaadtuk a kis édességcsomagot, aztán továbbálltunk Parajdra.

 

 

A kinti kánikula után jól esett a 17 fokos sóbányai levegő. A bányában minden megtalálható a kalandparkos résztől az éttermen át a kápolnáig. És nem utolsó sorban Szent Borbála, a bányászok (és a tüzérek) védőszentje 🙂 .

 

 

Miután kellemesen lehűtöttük magunkat, nyílegyenesen megcéloztuk a szállásunkat.

A csíkrákosi Cserekert Fogadó adott otthont a következő napokban nekünk. Megérkezésünkkor se foglalást, se papírt nem kértek, az volt az egyetlen kérdésük, hogy előbb vacsorázni vagy a szállást megnézni szeretnénk-e?!  (nálunk azért az ősbizalmatlanság okán tutira kérnek mindenféle okmányt, visszaigazoló emailt, stb-t, aztán sok esetben még akkor sem biztos, hogy van szállás…)

 

 

A vacsorát választottuk, mely elsőként az étvágygerjesztő pálinkával vagy áfonyalikőrrel kezdődött, ahogy a következő többi napon is…

Tudtuk, hogy legendás a székely vendéglátás, de ennyire nem gondoltam…A welcome drink után jött mindig a leves (a töltött paprika és a lucskos káposzta is annak számít ott 🙂 ) –székely csorba (húsos vagy zöldséges, grízgaluska, majd a főétel-töltött káposzta, sült oldalas, vargányagombával és áfonyával pácolt borjú puliszkával, borjúpörkölt tésztával, csirkepörkölt krumplival, disznótoros krumplipürével és párolt káposztával és persze mindig valami desszert-sütemények vagy gyümölcs.

 

 

Na, és a reggeliről ne is beszéljek…Szalonna, töpörtyű, kolbász, felvágottak, orda, sajt, zöldségek, padlizsánkrém, bundáskenyér, sült borjúmáj és persze az elmaradhatatlan áfonyalekvár. Mind-mind helyi és házi, ahogy a fenséges parasztkenyér is. Leöblítve gyógynövényekből készült teával és házi tejjel. (Itt zárójelben jegyezném meg, hogy legközelebb előre trenírozom a gyomromat, mert ahogy mondják: „Szokni kell a parasztnak a szántást…” Különben kiadós gyomorrontásod lesz.)

 

 

Ezeken felül pláne nem volt túl nagy igényük, mégis ha bármit kértünk, mindenre azt a választ kaptuk mosolyogva: „Megoldjuk!” És meg is oldották…Ahogy a betérő, nem a szálláson lévő román házaspárnak is adtak meleg vacsorát. A faluban ők az egyedüli fogadó, ami ugyan csak a szállást foglalóknak és csoportoknak üzemel, de étellel minden „vándornak” tudnak szolgálni, csak úgy, emberségből…

Botinak, a „főnöknek” mindenkihez volt pár kedves szava, leült az asztalokhoz, kedélyesen elbeszélgetett, elsütött pár viccet, mesélt pár történetet. Ízesen, ahogy az egy csíki székely emberhez illik. A társaság nagy része visszatérő vendég, nem nagy meglepetésünkre. Valószínűleg mi is így leszünk…

Szállásunk a fogadó Alszegi Portáján volt, gyümölcsfás-virágos környezetben. Sokat nem tartózkodtunk a szobában, de esténként hulla fáradtan jó nagyokat tudtunk aludni a kényelmes ágyakban…

 

 

Az időjárás változatos volt, így sikerült a természet sokféle jelenségével találkoznunk: napsütés, eső, köd, pára, hőmérséklet-ingadozás, minden játszott. Felkészülésünk a kezdő túrázóénak felelt meg: túracipő (mondjuk én egy nyárit szereztem be, ami az esőben ugyan egy idő után beázott, de legalább ki is engedte a vizet és nem dagonyáztam benne), esőkabát (ami alá jól be lehet izzadni). De persze amikor túrázni indultunk kimaradt a hátizsákból a váltóruha valamelyike, vagy a zokni vagy a póló tuti 🙂 .

Amikor a szállás elfoglalásakor vendéglátóink egyikének elmeséltük másnapi tervünket, kikerekedett szemmel nézett ránk. Madarasi Hargitára gyalog?? Innen? Ő egyszer volt, akkor is lefele kapkodták a lábukat, nehogy rájuk sötétedjen, mégis 6 óra volt az út… „Ti tudjátok…”-csóválta a fejét Dénes maga elé merengve, amolyan székelyesen.

Jól van no, azért mi csak megnézzük és majd holnap este beszámolunk a vacsoránál.

 

 

Kalandozásunk csak innen vált igazán izgalmassá… De erről a következő bejegyzésben olvashattok 🙂 .

 

 

 

 

Ha valamilyen oknál fogva segítségre szorulok az oktatásban, Édesanyám szokott lenni a dublőröm.

 

Minden csoportom hallgatói, akiknek szerencséje volt hozzá, megállapították, hogy amit tanítottam az Erikson-féle fejlődési modell időskori szakaszánál, azt ő példázza a legjobban. Egész pontosan azt, hogyan lehet teljes értékű, aktív, kiteljesedett életet élni nyugdíjas korban. Nem ér véget az élet, sőt! A megváltozott élethelyzet sok újdonságot tartogat, persze csak ha nyitott rá az ember. Rég elfeledett hobbik újraéledése, régi álmok megvalósítása, új célok kitűzése…mind-mind jöhet! A bakancslista még meg nem valósított pontjai kipipálódhatnak.

 

 

Olyannyira jól űzi Anyukám ezt, hogy például egyszer megjegyezte, hogy csak azt sajnálja, hogy nem tanult meg korábban spanyolul és tangóharmonikán játszani. Na, erre felbuzdulva kapott spanyol nyelvkönyvet és egy tangóharmonikát. Utóbbin lelkesen gyakorolva később Édesapám egy kerek évfordulós szülinapi meglepetés buliján elő is adott egy számot 🙂 . Sokat azóta nem játszik, de időnként leporolja és az unokáknak tart mini-koncertet 😉 .

Pár évre rá, felbuzdulva aktivitásán (ami világ életében jellemző volt rá), születésnapjára megleptük egy szappankészítő tanfolyammal. Nagyon-nagyon tetszett neki, új élményekkel és tudással gazdagodva és felvértezve elkezdte gyártani a csodákat.

 

 

 

A családon tesztelte az elkészült termékeket, melyeknek minden alkotóeleme gondosan összeválogatott, ráadásul többnyire kecsketej alapú, „bio-cucc”. És láss csodát, az ekcémával küszködő húgom és kisfia bőre látványosan javulni kezdett, a korábban mindenre viszketéssel reagáló érzékeny bőrűek nem panaszkodtak, a száraz bőrű-fájó kezek megpuhultak.

Szépen lassan az egész család sorban állt a szappanokért. Időről időre újabb verziók születtek, a természet kincseit felhasználva.

A fotókon az épp elérhető készlet tagjai láthatók, azon a tálon, amelyet Anyukám kerámia-szakkörön készített, ahova az unokáival jár… 😉 

 

(És szokott még lenni citromos, kávés, kamillás is … 🙂 )

Aztán ahogy jöttek látogatók és kezet mostak, kivétel nélkül mindenki rákérdezett, mivel mosták meg, honnan származik. Persze mindenki vitt haza magával egyet-kettőt… 🙂

Vagy csak szóba került valamilyen bőrprobléma, szenvedés a különböző tusfürdőkkel, máris kaptak alternatívát Édesanyámtól, próbálják ki a szappanját. És természetesen nem megvásárolva, hanem szeretetből és segítő szándékból kínálva.

Egy szó mint száz, immáron több, mint két éve rendületlenül, lelkesen, szeretettel készíti Anyukám az ő csodás szappanjait, mindannyiunk legnagyobb örömére 🙂 . Aki egyszer kapott már belőle, az bizonyosan rászokott! A spájzban szépen dobozban sorakoznak a kincsek, nehogy bármikor is kifogyjon valaki a készletből…

 

 

Azt kívánom, hogy mindenki legalább ilyen aktívan, mosolygósan, örömtelien élje meg a nyugdíjas éveit, ahogy drága Édesanyám teszi nap, mint nap 🙂 !

 

 

(képek: saját, 70-Pinterest)