Miután szállásadónk fejcsóválva közölte, hogy „Ti tudjátok…”, mi másnap csak nekivágtunk a Madarasi Hargitának gyalog.
(Az előzményeket itt olvashatod: >>>)
A falu és a hegy lába közötti mező szélénél letettük az autót és hajrá, irány a csúcs. Minden fontosat vittünk magunkkal az útra: fröccs és keksz.
Első megálló a Kecskevész és a Pogány-vár a turista jelölés szerint.
![Erdély 2016.08 (103)]()
Meg is érkeztünk a várromhoz úgy egy óra múlva –a megjelölt fél helyett, pedig szedtük a lábunkat…- (én már akkor kapkodtam a levegőt), fel is kaptattunk rá, mert persze a kilátás és az életérzés minden erőfeszítést megért már itt, és még hol volt az igazi csúcs…
-
-
Kilátás a Pogány-vártól
-
A megnyugtató tudattal, hogy kik voltak a rabonbánok (székely pogány nemzetség) indultunk tovább a Kecskevész felé, amivel valahogy nem sikerült találkoznunk (lehet, hogy szerencsére?) . Nem sok helyen álltunk meg felfelé, és ahol lehetett, inkább toronyiránt mentünk, még ha nehezebb is volt és a tehenek épp mellettünk legeltek…
![Erdély 2016.08 (200)]()
Volt pár nehezebb pont, amikor azt hittem, eldobom magam, de akkor túravezetőm elővett a táskájából némi cukorkát és mézet, energiapótlás gyanánt (a mindenre felkészült férfi…)
Úgy délután 3-ra (részemről totál kinyúlva) értünk fel a menedékházhoz közel 1500 méteres magasságba, a csodás Hargita tetejére, ahol ebéd gyanánt bevágtunk egy székely csorbát némi miccsel, Csíki sörrel és áfonyalikőrrel és kávéval.
![Erdély 2016.08 (212)]()
Madarasi Hargita (kattints a képre, hogy nagyobb méretben lásd!)
Csak hogy legyen energiánk a továbbiakhoz 😉 . Ugyanis innen még egy fél órás út vezetett a vízeséshez, amit kár lett volna kihagyni.
Igazi Bounty-reklámos feeling fogadott minket, ahogy a mellékelt fotó is mutatja (csak a bikini hiányzott…).
Na, miután kigyönyörködtük magunkat, muszáj volt vissza indulnunk a faluba, mielőtt ránk esteledik az erdőben. Mondanom sem kell, hogy kedves útitársam hajtott, mint a meszes. De én álomnő lévén egyetlen mukkanás nélkül meneteltem 😉 .
Kisebb-nagyobb karcolásokat és zúzódásokat szerezvén az erdőben, leértünk a hegyről 3,5 óra alatt! Nem tudjuk, Dénesék anno mit csináltak, de valahogy az a 6 óra lefele akkor sem jött volna ki, ha hátrafelé megyünk…Vagy mi vagyunk ennyire jók 🙂 ?
Igazi leharcolt túrázókként értünk a fogadóba a vacsorára, ahol rögtön be is számoltunk élményeinkről némi pálinka társaságában. Boti reakciója csak ennyi volt a döbbent arckifejezése mellé: „Vagányak vagytok!” Köszönjük… 🙂
És természetesen a további napokra is tartogattunk izgalmakat…
Következő nap az időjárás és a gyomrom állapota nem engedett nagyobb túrázást, így „csak” a Békás-szorost és a Gyilkos tavat vettük célba. Előbbinél égszakadás ért minket, utóbbinál rá fél órára a napsütést élvezhettük, no meg a helyben sütött kürtöskalácsot.
-
-
Békás-szoros
-
-
Békás-szoros
-
-
Gyilkos-tó
Negyedik Székelyföldön töltött napunkon maradva eredeti tervünknél a Szent Anna-tóhoz való túra jött a sorban. Az időjárás nem volt túl fényes, szemerkélt és esett rendesen, úgy felváltva. A kijelölt turistaútvonal elején gondolkodóba estünk, vajon válasszuk-e a műutat autóval (nagy kerülővel, de kényelmesen) vagy a gyalogtúrát. Egymásra nézve egy valami jutott egyszerre eszünkbe, mégpedig egy Belga szám. Nem idézném a vulgáris szövege miatt, de a lényeg: nem vagyunk mi puhányok, hogy autókázzunk…Nosza rajta, vágjunk neki a hegynek 🙂 !
Aha, csak ahogy kimondtuk, rá 5 méterre megláttuk ezeket a táblákat:
No problem, mi úgyis a kijelölt turistaútvonalon megyünk, nem lehet baj…Gondoltuk mi…
Esőkabátunkba burkolózva (én még alávettem egy pulcsit, mert hűvösnek éreztem az időt) kaptattunk felfelé, kiszámolva az időt, hogy bőven megjárjuk oda-vissza sötétedésig.
Az egyik elágazásnál feltette barátom a kérdést, merre menjünk? Volt egy bizonytalannak tűnő jelzetlen út és a másik, a mi jelzésünkkel. Persze az utóbbira szavaztam, ami kb. pár méter után meglehetősen furcsává kezdett válni… Bízván a tapasztaltabb férfiban, kérdésem sem volt, hogy megyek-e utána. A terep sáros volt, tele letört ágakkal, tűlevél-szőnyeggel, közben azért az erdőben is rendesen hullott ránk az égi áldás. Egy idő után tök felesleges lett volna levenni a pulóveremet, mert már meglehetősen beleizzadtam, ugyanis ha nem tudná valaki, az esőkabát legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nem engedi be a vizet, kifelé meg a párát nem…
Menet közben örültünk, hogy akármennyire kemény a terep, mennyivel hamarabb oda érünk a tóhoz. Mekkora királyok vagyunk… 🙂
Zokszó és panaszkodás nélkül kapaszkodtam felfelé fától fáig, néha levegőt sem kapva. A tábla látványa után mikor megpillantottam egy áfonyabokrot, lelki szemeimmel már láttam is magam előtt medve barátunkat.
Ez az érzés csak fokozódott, amikor egy sziklás részhez értünk, mert ugye a macik valami ilyesmi helyen élhetnek…Túravezetőm biztosított, no para, van nála síp, azt olvasta, annak a hangja elriasztja őket (mindenre felkészült, mondom én…).
-
-
áfonya bokor
-
-
sziklás hegyek
Az idő javulni, a terep durvulni kezdett. De én csak a csúcsot láttam magam előtt. Feljutni, mert onnan már csak lefele és remélhetően emberek közé vezet az út. Ahogy felértünk a hegytetőre, a nagy semmi és a leszálló pára fogadott bennünket. Elő a GPS, nézzük meg, merre is az arra.
És ebben a pillanatban egy nagy reccsenés…mindketten kővé meredtünk, visszatartottuk a levegőt és szerintem magunkban elmondtunk egy imát. Így maradtunk kb. 2 percig mozdulatlanul, aztán mivel nem jött semmi brummogás, megtanácskoztuk, merre menjünk, gyorsan… (Ugye megértitek, miért nem készültek fotók ezen a szakaszon?! 🙂 )
Én határozottan kijelentettem, hogy ugyanarra egészen biztos, hogy nem megyek vissza, tehát: egy tó ugyebár völgyben van (szerintem), tehát lefelé vegyük az irányt. Így is tettünk, és kisvártatva jelzést láttunk. Hipp-hipp-hurrá!
![Erdély 2016.08 (119)]()
Csak hogy a jelzésnél épp egy olyan ágban sikerült bekapcsolódnunk, ami egy kisebb emelkedőn keresztül vezetett célunkhoz. Az adrenalintól pörögve (és a célt lebegtetve magam előtt) minden energiám összeszedtem és belehúztunk. Mire megérkeztünk, láttuk, nem hogy rövidítettünk a távon és az időn, hanem pont ugyanannyi idő alatt teljesítettük, mint a turistaúton. Csak izgalmasabban…
![Erdély 2016.08 (330)]()
Szent Anna-tó
Kimerülve, ázottan és elcsigázottan gyönyörködtünk a Szent Anna-tóban, ahol csak pár kiránduló lézengett az egész nap szemerkélő esőben. Mielőtt felértünk, megegyeztünk, hogy lefelé megpróbálunk stoppolni, ugyanis mire innen gyalog leérnénk, valószínűleg öreg este lenne, és ugyan vagányak vagyunk, mégsem tennénk kockára az életünket azon az úton, ahol feljöttünk. És ahol rajtunk kívül valószínűleg eddig csak a favágók jártak…meg a medvék 🙂 .
De nem nagyon akaródzott senkinek sem felvennie. Szakadó esőben baktattunk, míg nem jött egy magyar busz. Próbáljuk meg, bár a busz úgysem vesz fel…utaslista, stb. De láss csodát, megálltak és felvettek! Leesett állal néztek ránk, amikor elmeséltük, hogy gyalogszerrel jöttünk fel. Amikor pedig a hétfői hargitás túrát elmondtuk, akkor már készek voltak tőlünk…Megmutatták az ő itinerjüket, mi meg attól voltunk kész…rengeteg dolgot láttak pár nap alatt, de buszba be-buszból ki egész nap. Mi inkább kevesebbet, de gyalog, izgalmasan, kevésbé konvencionálisan…
A kedves csapat elszállított minket az autónkig, ahonnan mivel volt még pici időn a vacsoráig, elindultunk mézet venni egy bácsihoz, pár faluval arrébb.
És a történet még itt sem ér véget. Folytatás következik…