menthai

Pár hónappal ezelőtt egyik kedvenc oldalamon, a wmn.hu-n olvastam Szentesi Éva cikkét, amelyben igen jól rávilágít a kis hazánkban is működő mindenféle önjelölt, jöttment „segítőkre”. Akik súlyos pénzeket lehúznak emberekről olyan parasztvakításokkal, hogy ihaj.

Akik nem a szaktudásuk által megérdemelt díjazást kérik el a szolgáltatásukért, hanem hangzatos mondatokkal, frázisokkal, szépen kiszínezett jövőképpel kecsegtetik a befizetőket. A remény vámszedői.

Maximálisan egyetértek Évával…érdemes is elolvasni a cikkét >>>

Másfél évvel ezelőtt történt, hogy álmodtam egy programot. Egy olyan programot, ahol valóban segítünk, többen, sokaknak, főleg nőknek. A szaktudásunkkal, az élettörténetünkkel, a már átélt, megküzdött, olykor súlyosan megszenvedett dolgaink által. Igazi tartalommal, igaz emberek közvetítése által. Semmi szemfényvesztés, semmi átverés, semmi kábítás.

Felfordult a gyomrom a már említett jóskapistáktól és azoktól, akik embereket akarnak átváltoztatni. Illetve nőket, mert hogy a női nem mindig is érzékenyebb volt ezen a piacon.

Átváltoztatóshow-k, ahol gyakran azért sírnak a nők a végeredmény láttán, mert amit látnak a tükörben, azzal egyáltalán nem tudnak azonosulni. Sőt, sem a frizurájukat, sem a sminkjüket, sem az öltözködésüket nem tudják úgy hozni a későbbieken, mint amit ott „csináltak” belőlük.

Ez lenne a cél? Hogy nem énazonos dolgokat áruljunk? Hogy átváltoztassuk a nőket? De miért? Mindenki születik valamilyennek. Szerintem különlegesnek és egyedinek. Maximum nem tudja felszínre hozni az értékeit, a benne rejlő sok-sok jót, szépet. Mert nem tanulta meg, nem mutatta meg neki senki.

Természetesen megvan ezekre a szupernő-szuperférfi varázsoló programokra a megfelelő célcsoport. Azok, akik amúgy is önértékelési problémákkal, kisebbségi érzéssel küzdenek és szeretnének bombanők, sikeres emberek lenni. Szexisek, kívánatosak, dögösek.

De azt egyik ilyen program sem árulja el, hogy ezek a tulajdonságok a legkevésbé sem a külsőségekből fakadnak.

Amikor megszületett a fejemben az ötlet, elkezdtem ilyen „előadásokra” járni. Már a hirdetések megértek egy misét. Az szinte mindegyiknél jellemző volt, hogy a helyszínt nem tették közzé. „Majd megírjuk a program előtt a jelentkezőknek”-szólt a felhívás. Magyarra lefordítva: egyáltalán nem tudják, hányan fogják bekajálni a programot, így nem tudják azt sem, mekkora termet béreljenek. Hmmm…Szóval akkor lehet, hogy Soroksárra kell majd menni, de ha bejön a biznisz , akkor a belvárosba?

Az árról ne is beszéljünk. Két véglettel találkoztam: az egyik a horror ár (ezeket nyilván nem próbáltam ki, olyan jól nem megy…), ahol százezres (!) tételekről beszélünk, olykor sokkal megszorozva. A másik véglet pedig az eredeti ár ennyi meg ennyi, de most akciósan csak a közel tizedrésze. Gyakran ez  990.-Ft-ot jelentett… Micsodaaa?

És akkor jött maga a program. Ahol az előadók összefüggéstelenül beszéltek, félig angolul, mindenféle bullshit-et puffogtatva, mint valami risszrossz amerikai showban. A szaktudásukról meg már ne is beszéljek. És nem ritkán az első sorokban ültek azok a lányok-asszonyok, akik tőlük várták a bombanőséget.

Aztán persze a végefelé jött az ajánlat. Most akkor megveheted az álomnő csomagot, az internetes tanfolyamot, a könyvet meg a mittudomén milyen baromságokat. További nem kevés suskáért. Ami persze mind-mind parasztvakítás. Pont olyan, mint az ájfon- és négylevelűlóhere megosztós posztok. Könyörgöm, ki hiszi el, hogy attól, hogy megoszt valamit, gazdagabb-szebb-jobb lesz?!

Volt olyan, ahonnan erős hányingerrel küszködve ki kellett jönnöm. Tragikomikus események részese voltam. Sajnáltam azokat a nőket, akiket behúztak ilyesmire. Nem beszélve arról, amikor utánaolvastam az előadóknak, vagy történetesen a szerencsére nagy ismerősi körömből valaki ismerte az illetőt, nem kevésszer kiderült, hogy amiről beszéltek, az a saját életükre egyáltalán nem igaz, sőt… Mekkora hitelesség ez kéremszépen?

A másik kedvencem, a hírlevelekben önmagát randigurunak mondó srác, aki minden csávóból tökös rosszfiút farag. Mert ugyebár csak ez jön be a csajoknak…Regisztráltam a hírlevelére, amit minden egyes alkalommal hangos hahotázással, könnyesre nevetve magam olvastam. A levelek tele helyesírási hibával, de ez legyen a legkevesebb. Már a levelezést is az általa származó „tömör aranynak” nevezte 😀 . És még csak ezek után lehetett regisztrálni a magánoktatására. Ami annyira, de annyira bejött, hogy ostromolták a jelentkezők, de sajnos csak 2 (jól olvassátok: két!) szerencsés jelentkező kaphatta meg ezt az egyedülálló lehetőséget. De fél évig masszívan nyomta a csávó a sódert, vagyis a süket dumát, hogyan kell felszedni a legdögösebb csajokat. Ahh, hosszasan tudnék írni azokról a röhejes közhelyekről, amikkel bombázta az olvasóit.

Na de, amikor a sokadik ilyet láttam-hallottam, kikristályosodott a kép. Ehhez hozzávettem a felnőttképzéses hallgatóim, klienseim és baráti köröm által közvetítetteket és megalkottam a saját projektemet, amibe másfél év kemény munkáját tettem. Ennyi idő kellett, hogy megtaláljam a csapatomat, a megfelelő helyet, valamint hogy a programot kidolgozzuk, úgy, hogy még nyomokban se hasonlítson a fent említettekre.

Sok minden változott, tisztult, alakult ezalatt az idő alatt, de mostanra elmondhatom, 3 olyan csodás szakember csatlakozott hozzám, akikkel egy csapatot alkotva azon dolgozunk szívvel-lélekkel, hogy minőségi, szakértelemmel megtöltött programot adjunk. Mindegyikőnk mögött olyan referenciák, tapasztalat, szakmai és emberi háttér áll, ami kétségtelen.

Természetesen vannak, akik szkeptikusok, és tudom, hogy alig várják, hogy azt lássák, nem sikerül. Kárörvendésből vagy irigységből? Ki tudja…

De mi hiszünk abban, hogy ahogy eddig külön-külön segítettünk embereknek, nőknek, azt most együtt még hatékonyabban tudjuk közvetíteni. Úgy, hogy énazonos legyen a résztvevő számára, amit kap. Nem nagy általánosságokban a nagy semmit, hanem egyénre szabva. Úgy, hogy a program után gazdagabban, kiteljesedettebben menjen haza.

Minden képzésemen, amit elvégeztem, azt az útravalót kaptam oktatóimtól, mestereimtől, hogy nem szabad sem alul, sem felülértékelni magunkat a tekintetben sem, mekkora árat szabunk a munkánkért. Herótom van attól, amikor azt hallom (nem a barátaimtól), hogy: „csak fussunk össze egy kávéra, mert szeretnék veled valamiről beszélgetni, kíváncsi vagyok a véleményedre”. Nem. Ha szakmai segítségre van szükséged, akkor itt a névjegyem, hívj fel, kérj időpontot. Basszus, ez a munkám, ebből élek! Ez nem a szabadidős programom, amit csak úgy karitatívan végzek. És a kávézás után majd adjam oda a telefonszámlámat, hogy „oké, én pedig csak annyit kérek, hogy légyszi cserébe ezt fizesd be!” Azt hiszem, lenne meglepődés…

Szóval mindenkinek adjuk meg a munkájáért a megfelelő díjazást. Ne alkudozzunk, nem a piacon vagyunk…Persze, mindenki elöntheti, melyik kúton tankol, elmehet abba a boltba, ahol az adott termék épp akciós. Nincs is ezzel semmi baj, jól van ez így. Van, akinek a mennyiség, van, akinek a minőség, és van, akinek mind a kettő fontos. Ezt mi maximálisan tiszteletben tartjuk.

De ne feledjük: olcsó húsnak MINDIG híg a leve!

Szóval ahogy Esterházy Péter mondta:

„Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.”

http://www.minosegemmuhelye.hu/

(képek: saját és Pinterest)

Sokan, sok helyen hívják már fel a figyelmet arra, hogy nem csak a testi egészség fontos. Vagyis egész pontosan úgy fogalmaznék, hogy a testi egészség szimbiózisban áll a lelki egészséggel. Ahogy a mondás is tartja: „a test a lélek temploma”. A kettő elválaszthatatlan egymástól.

Mindkettővel kell foglalkozni, de gyakran nem tudjuk, lelki segítségért hova, kihez fordulhatunk. Még mindig közismertebbek a nyugati orvoslás módszerei, de az egyéb, alternatív technikákkal, segítségnyújtási formákkal a többség sajnos még mindig nincs képben. Pedig számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre, hogy személyre szabott formát találjunk lelkünk karbantartására, problémáink megoldásához való segítség igénybevételéhez.

És mivel manapság már mindennek van „éjszakája”, így ez a téma sem maradhatott ki. Szerencsére.

Idén novemberben első alkalommal rendezik meg a Lelki Egészség Éjszakáját .

A programról az ötletgazdát, főszervezőt, végzős mentálhigiénés segítő szakember hallgatót, Rózsa Sárát kérdeztem:

Miről szól tulajdonképpen ez a rendezvény?

Rendezvényünk a tematikus esték sorát gyarapítja. Formabontó keretek között, változatos programokkal kívánjuk felhívni a figyelmet a lelki egészség fontosságára. A rendezvény ismert szakemberek előadásai mellett számos aktivitással várja a látogatókat: többek között különböző iskolák önismereti workshopjai (pl. pszichodráma, szomatodráma, táncterápia, művészetterápia), jógaórák, meditáció és más sajátélményt nyújtó foglalkozások várják a közönséget.

Az első Lelki Egészség Éjszakája lehetőséget nyújt különböző önismereti módszerek és technikák kipróbálására, valamint egy olyan szemlélet kialakítására, melynek segítségével képessé válunk saját érzéseink, aktuális hangulatunk és testi folyamataink alakítására.

Pontosan mikor és hol kerül megrendezésre az esemény?

 2016. november 5-én 17-23 óra között lesz a program. A Ráday utca – Palotanegyed vonzáskörzetében három nagyobb és két kisebb, egymástól gyalogosan is egyszerűen megközelíthető helyszín várja az érdeklődőket. Helyszínek: Premier Kultcafé, MÜSZI, H13 Inkubátorház, Adna Café, Lelki Egészségvédő Alapítvány (LEA) Ráday utcai Ambulanciája és Képzési Központja.

Kiket láthatunk és hallhatunk az előadók között?

Az est folyamán a szakma elismert képviselői tartanak előadásokat. Így például: Tari Annamária, dr. Szondy Máté, dr. Pilling János, dr. Forgács Attila., Prof. Dr. Bagdy Emőke. A látogatók ezzel párhuzamosan a többi helyszínen gyakorlati keretek között, szakemberek segítségével nyerhetnek bepillantást az egyes módszerekbe. Mintegy 20 önismereti workshop, illetve egyéni tanácsadási lehetőség várja az érdeklődőket.

A program főszervezője, ötletgazdája

Mennyibe kerül a belépő és mire jogosít fel?

A Lelki Egészség Éjszakája helyszíneire a belépés – a helyszínen vagy elővételben – egyszer megváltott karszalaggal lehetséges. Ennek összege november 4-éig 2600.-, november 5-én és a helyszínen 3000.-. Ez gyakorlatilag mindössze egy színházjegy ára.

A helyszínek korlátozott befogadóképessége miatt az előadásokra és a workshopokra előzetes regisztráció ajánlott, a fennmaradó helyekre belépés érkezési sorrendben történik.
De mindezekről és a részletes programról további információk érhetők el honlapunkon: http://lelkiegeszsegejszakaja.hu .

De megtalálhatóak vagyunk a facebookon is : Lelki Egészség Éjszakája .

A programra érdemes mihamarabb jelentkezni, a regisztráció október 19-étől elindult!

A színvonalas rendezvényhez szakmai kiállítóként én is csatlakozom (Menthai), örülnék, ha találkoznánk 🙂 !

Természetesen tudtam róla, hogy a húgom koraszülött. Azt is, hogy mindig azzal villog, hogy amíg egyik kórházból a másikba értek vele, nőtt 2 centit…papíron 🙂 . De olyan részletességgel nem ismertem a történetet, a körülményeket, mint ahogy most Édesanyám elmesélte. Azt, hogy hogyan is élte ezt meg mindezt a ’70-es évek végén. Miközben ő mesélt, én pedig írtam, mindketten könnyeinkkel küszködtünk.

„Egyik gyermekünk sem volt véletlen gyerek. Csak ugye azzal nem számoltam, hogy nagyon kevés idő telt el a szüléseim után, így a 3. várandósság már kissé megviselt. Rosszul nem voltam, de hát azért csak nagyon fáradt voltam, hiszen ott volt egy 2 és egy 1 éves kislány már. Ugyan velünk volt édesanyám, segítségként, de azért a legtöbb dolgot édesanyaként nekem kellett tennem.

Mindkét nagyobb lánnyal volt a szülés előtt valami probléma: a legnagyobbal másfél hónappal a szülés előtt elkezdtem vérezni, de fájásaim nem voltak és nem is tágultam ki. Befektettek, kaptam infúziót és abbamaradt. Figyelmeztettek, hogy lehet, hogy koraszülés lesz. De szerencsére nem lett, hanem még a papírforma szerint egy héttel is tovább hordtam.

A középsővel pedig még nem is tudtam biztosan, hogy baba lesz, elkezdtem vérezni. Mindjárt az elején. Akkor is befektettek a kórházba, bent voltam egy hétig, és a pihenéstől, gyógyszerektől elállt a vérzés. Hiába mondta a főorvos, hogy ez egy vetélés, és ezt be kell fejezni, én nem engedtem. Az orvosom azt mondta, rendben, várjunk még egy picit. Ha akármi van, azonnal menjek, túlságosan ne is éljem bele magam, mert elég rosszul kezdődött, nem biztos, hogy ki tudom hordani.

Onnantól kezdve semmi problémám nem volt, teljesen normálisan ment minden. A szülés a kiírás előtt volt ugyan, de akkoriban nem tudtak még ennyire pontosan „jósolni”. Sima szülés, szép, egészséges súlyú és hosszúságú kislányunk született.

Mindkét nagyobb rövid vajúdás után, nagyon hamar megszületett, sőt a középsővel igazából vizsgálatra mentem csak, amikor vizsgálat helyett egyből a szülőszobára irányítottak. Semmilyen előkészítésre nem volt idő egyiknél sem, olyan gyorsan jöttek.

Még Borika egy éves sem volt, amikor újra várandós lettem. Semmi baj nem volt, nem voltam rosszul, az említett fáradtságot leszámítva minden rendben volt.

Édesanyám várandósan

Megbeszéltük az orvosommal, hogy az utolsó időben minden héten bemegyek kontrollra. Az egyik ilyen alkalommal is úgy mentem el otthonról, hogy : „Mindjárt jövök!” A kórház közel volt, elsétáltam. A doktor úr a vizsgálatnál közölte, úgy tűnik, ez a gyerek nagyon meg akar születni. De ez még nagyon korai volt (majdnem 4 héttel a kiírás előtt), hiszen az utolsó időben fejlődik a tüdő leginkább. Azt javasolta az orvos, feküdjek be, pihenjek, kapok egy kis kezelést és húzzuk el a dolgot, amennyire lehet. Mondtam neki, hogy nem így készültem, az otthoniaknak azt ígértem, mindjárt jövök…Így még hazamentem, összepakoltam, felhívtam a férjemet, elrendeztem a dolgokat, majd visszasétáltam. Éppen delet harangoztak, mikor visszaértem.

Lefektettek, infúziót kötöttek be, csináltak 1-2 vizsgálatot.  A doktorom ügyeletes volt, szólt, hogy át kellett mennie a délutáni rendelésre 2 órára, de akármi van,jelezzem.

Délután ¾ 2-kor előresétáltam a szobájához és mondtam, hogy valami furcsákat érzek. Megvizsgált, majd már a szülőszobára fektettek, ahol egy volt tanítványom volt épp a szülésznő. Jól elpoénkodtunk, de még akkor sem gondoltam, hogy én szülni fogok. A férjem többször betelefonált a kórházba, érdeklődött. Ahogy ott feküdtem, a szülésznő és az ügyeletes orvos állandóan figyelte a történéseket. Egyszer csak szóltak úgy 5 óra körül, hogy mindjárt meglesz a gyerek. Az orvosom átjött, de előtte jelezte a férjemnek ,mikor legutoljára hívta őt, hogy ha nem akarja lekésni a gyereke születését, akkor teperjen a kórházba.

Fél 6-3/4 6 között megszületett Julika. A doktor annyit mondott viccesen: Na, megint egy lány, kapunk majd az apukától 🙂 . Erre én azt válaszoltam, hogy: Nem fogunk, én tudtam, hogy kislány lesz… (akkoriban volt ugyan ultrahang, de elég kezdetleges, így pontosan nem tudták megmondani előre)

Nem is az volt a baj, hogy kislány, hanem, hogy egy nagyon pici súlyú kisbabám született. Mindössze 1800 gramm volt. Mondta az orvosom, hogy mivel nagyon pici, ezért el kell vinni koraszülött osztályra. Amúgy is akkoriban az volt a protokoll, hogy minden 2500 gramm alatti babát automatikusan koraszülöttnek minősítettek, függetlenül attól, hány hétre született.

Tulajdonképpen csak akkor fogtam fel, hogy nem ott a kórházban viszik egy másik helyiségbe a babámat, amikor megjött a mentő. Én addig csak annyit voltam vele, amennyit a születése után a mellkasomra tették, de hát ez csak pár perc volt. Utána őt rendbe tették és jöttek is az inkubátorral. Másik kórházba viszik –esett le nekem. Biztos mondták, hova, de nem emlékeztem.

A férjem rohanás közben találkozott a mentősökkel a folyosón, csak azt nem tudta, hogy az ő kislányát viszik el éppen. Csak annyit látott, hogy visznek egy kisbabát.

Igazság szerint nagyon fel sem tudtam fogni a dolgokat, mert engem közben elláttak. 2 óra múlva vittek vissza a kórtermembe. Akkor tudatosult bennem, hogy nagyobb a baj, mint hittem. Akkor sírtam el magam először. A férjem vigasztalt, amennyire tudott, de ő is csak nagyon keveset tudott bent maradni, hiszen otthon volt a két másik kislány, akiket szintén el kellett látni.

A baba egészséges, nem lesz vele semmi baj, nyugodjon meg! – mondta a doktor úr. Csak nagyon picike, ezért kellett elvinni. Igyekezett megnyugtatni, nagyon rendes volt. Mindegyik gyermekemet nála szültem, jól ismertük egymást.

Egy hét után engedtek haza, addig nem is láthattam a babámat. A férjem volt bent nála a kórházban, illetve telefonon beszéltünk a kezelő doktornővel.

Borzalmas volt az egy hét is. Ott feküdtem egy 6 ágyas kórteremben, ahova minden szoptatáskor kihozták a babákat, csak nekem nem. Nagyon sokat sírtam. Feszített a tejem, próbáltam kifejni, de az csak nem olyan volt, mintha a baba szopott volna.

Amikor hazaengedtek, az első utunk, mielőtt hazamentünk volna, a pici babánkhoz vezetett. Aznap, mikor szültem, akkor épp a Schöpf-Mérei Kórház egy kőbányai részlege volt az ügyeletes, így oda vitték. Ez tőlünk a 11. kerületből nagyon messze volt. Nem volt autónk, a sógorom vitt el minket, mivel nem voltam azért annyira fényes állapotban.

Az első találkozásunk egy hét után is csak ablakon keresztül történt, meg sem foghattam. Zokogtam…férjem próbált vigasztalni, nem sok sikerrel. Ápolónő lévén az eszemmel én is tudtam, hogy jó helyen van a babám, vigyáznak rá, stb.

Bárcsak minden kisbabánkkal ennyi baj lenne csak, mint ezzel a kislánnyal! Eszik, jól van, jó kisbaba. –monda a doktornő az első találkozásunkkor.

Ugyan nyelt egy kis magzatvizet, ettől lett egy tüdőgyulladása, illetve egy kis köldök-elégtelensége, de nála sokkal súlyosabb állapotban lévő babák is voltak ott.

Az eszemmel tudtam, hogy meg fog gyógyulni, mégis pokoli érzés volt. Utána naponta mentem be hozzá a következő 3 hétben, tömegközlekedéssel. Egy alkalom kivételével, amikor az utcán összeestem, elájultam és a férjem nem engedte, hogy továbbmenjünk…

Próbáltam otthon is fejni a tejet, de nem igazán sikerült. Fájt a mellem nagyon, begyulladt. Amúgy is kevés tejem volt mindegyik gyereknél, ráadásul itt nem is tudta a baba kiszívni azt a keveset sem. De arra biztattak, ne adjam fel, hiszen ha hazajön a kicsi, erre szüksége lesz.

Ezért erre gondolva nap mint nap megtettem, többször is, mintha szoptattam volna…

A látogatások legdrámaibb része az volt, hogy mindig csak ablakon keresztül láthattam Julikát, egyszer sem foghattam meg, míg bent volt.

Egyszer, mikor megérkeztem, benéztem és azt láttam, hogy üres az ágya. Én akkor ott azt hittem, hogy végem van! De már közben szaladt a nővér, aki látott engem és szólt, hogy a babát átvitték egy másik kórterembe, ne aggódjak. Azt az érzést nem kívánom senkinek…És akkor, egyszer, kivételesen beengedtek hozzá és megfoghattam.

Amúgy is sírtam folyamatosan, amikor bent voltam, mert ott kellett hagynom és nem tudtam, meddig tart ez az egész, de ekkor még jobban zokogtam.

Minden nap többször telefonáltam, érdeklődtem, de az nem ugyanaz…Rendes volt nagyon a doktornő, mindig mondta, szépen fejlődik, egészséges, minden rendben van, hallatja a hangját. Egyszer még közelebb is tartotta a kagylót, hogy halljam, épp az én kislányom sír…

Ahhoz képest, hogy a többi gyerek mennyi időt töltött ott, Julit hamar kiengedték, Viszont ez az idő pont arra volt jó, hogy az amúgy is kevés tejemből még kevesebb lett. Így alig tudott szopni, hiába próbálkoztunk. Nehezítette a helyzetet az is, hogy mikor hazakerültünk, másnap a szabadságon lévő katonaorvos férjemnek telefonáltak a munkahelyéről, hogy vidéken egy laktanyában nincs orvos, mennie kell. Később kiderült, hogy vérhas-járvány volt. 6 hét karantén lett belőle… 

Már otthon

Szóval a baba hazakerült, a férjem meg el. Plusz ott volt a két nagyobb is és a pici, akivel akkor kezdtünk el összeszokni. De megoldottunk mindent. Édesanyám segített, amennyit tudott, bár ő közben a nagymamámat is ápolta. 6 nő volt együtt a csecsemőtől a dédi korúig.

Onnantól kezdve, hogy otthon volt Julika, úgy éreztem, soha többé nem engedem el a kezét. Még egy olyat, hogy nem lehet a közelemben, nem élnék át, nem bírnám ki. Valószínűleg azért is alakult ki köztünk olyan szoros kapcsolat. Kicsi korában folyamatosan a nevemet mondogatta, akárhányszor elmentem otthonról nélküle, egészen addig, míg haza nem értem.

Később, szakmai munkám során láttam, hogy ezt máshogy is lehet csinálni. Már a pár órás koraszülötthöz beengedik az anyukát, mellre veheti, foghatja az inkubátorban a kezét. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy ez nekem miért nem adatott meg…”

A hajdani kis koraszülött baba idén töltötte be a 37. életévét, és immáron 2 gyermek Édesanyja 🙂 .

Van egy olyan recept, amivel egész biztosan sikert aratsz, ezerféleképpen  variálható és roppant egyszerű elkészíteni! Akár ebédre, vacsorára, akár valamilyen ünnepre, torta helyett is elkészíthető.

A családi bulikra igyekszem én is valami finomsággal készülni, még ha kevés is az időm. Nemrég ismét volt egy ilyen alkalom, ahol az elmúlt hónapok név- és születésnapjait ünnepeltük meg.

A szűk családi bulira készülve

Tudtam, hogy többen édes valamivel készülnek. Én ezért is, meg azért, mert apukám nem eszik édességet, valami sósságot terveztem. Nagy kedvencem –amúgy is- a francia konyha egyik remek találmánya, a quiche (ejtsd: kis), melyet lehet édes és sós verzióban egyaránt készíteni.

Namármost én az utóbbit tettem. Ki-ki ízlése és az idényjellegűen elérhető dolgok szerint tudja variálni a receptet, illetve aszerint, hogy húsevő vagy vega, esetleg vegán az életmódja.

Alább képekkel (jelzem: saját fotók, telefonnal készítve, így kéretik elnézni az esetleges hiányosságokat a minőségre vonatkozólag) illusztrálva osztom meg Veletek ezt a remek receptet, amit mini „konyhában”, minimális időráfordítással és akár kezdő szakácsként is bárki elkészíthet.

És tuti, hogy nem lősz vele mellé. Ezt a receptemet is rendszeresen el szokták kérni (ez most pont úgy hangzott, mintha valami nagy gasztro-guru lennék 😀 ), annyira ízletes és egyszerű. Ja, és akár elő-vagy főételnek is elmegy a sós verzió!

Íme az alaprecept:

• 20 dkg liszt
•  10 dkg vaj (véletlenül sem margarin)
• 1 tojássárgája
•  1 nagy csipet só
•  bő fél deci hideg víz

Egy tálba mérjük a lisztet, a sót, a tojássárgáját, majd hozzáadjuk a felkockázott vajat és a vizet, majd kézzel határozott mozdulatokkal kb. egy perc alatt összegyúrjuk. Egy órára a hűtőbe tesszük, majd ennek letelte után piteformába egyengetjük a tésztát úgy, hogy 2-3 cm-es pereme legyen. Lehet „vakon sütni” kb. 10 percig vagy anélkül is 5-10 percig, de akkor a felhólyagosodott tésztát le kell lapítani.

Az alaptészta

Az elősütött tésztára tesszük a krémet, aminek összetevői:

• 1 tojásfehérje (a tésztából kimaradt)
• 2 tojás
• 2,5 dl tej, tejszín vagy tejföl (amelyik kéznél van)

A tejet a tojásokkal összekeverjük:

Ízlés szerint a sósba plusz sót, borsot, szerecsendiót, kaprot és a tölteléknek megfelelő egyéb fűszert tehetünk, az édesbe pedig ~10 dkg cukrot, vaníliát és bármilyen édességbe való más ízesítőt. Az édesbe bármilyen gyümölcs -én mindig a friss idényben kaphatókra szavazok-, a sósba pedig akármilyen zöldség, sonka-kolbász-szalonna, sajt mehet!

Jelen esetben én a cukkinis-kapros tölteléket választottam, amibe a só és a bors mellé még reszelt sajtot is tettem, mind a krémbe, mind egy kis sütés után a tetejére.

A krém tésztára öntése után 180-200 fokon 40 percig sütjük.

A végeredmény ilyen gyönyörű és guszta lett:

És szállításra készen:

Az ízét sajnos a képek nem adják vissza, de állítom, a családi bulin nem sok maradt belőle…Mindig így történik, akár sósat, akár édeset készítek. Csak a fantázia szab határt a variációknak, szóval:

Jó alkotást és majd jó étvágyat kívánok hozzá 🙂 !