menthai

Továbbra sem lettem divatblogger, de a téma, mint nőt, engem is érdekel. Foglalkozom vele a mindennapokban, mert fontosnak tartom a külső-belső harmóniát. Amilyen belül vagy, általában olyan a külső megjelenésed is. Néha azonban egy-egy élethelyzet megfricskázza ezt, és a ruhásszekrény más megvilágításba kerül.

Ugyebár azért, mert félreléptem egy hete, még nem kell lemondanom minden programról. Ahogy korábban írtam, az élet lelassított, illetve szisztematikusabbá tette napjaimat. Viszont a péntek esti gáláról, amire hivatalos voltam, akkor sem mondtam le.

Azt azonban kezdem maximálisan átérezni, milyen az, ha az ember valamilyen hendikeppel küszködik. Jártam már a Láthatatlan kiállításon, voltam már Ability Roadshow-n, de amikor saját magadon éled meg, az totál más.

Egész héten plusz 5-10 percem azzal telt el, hogy felpróbáljam, melyik nadrágot tudom ráhúzni csodaszép légpárnás bokarögzítőmre. Mert mégsem járhatok egy nadrágban hat hétig, én nem vagyok olyan…

Viszont azt rögtön tudtam, hogy ha már beszereztem egy frankó, most nagyon divatos bakancsot, akkor azt minden stílusban kipróbálom. Sok más választásom nincs is, mert csak ez jön a lábamra… 🙂

A péntek esti outfit-emnél is kivételesen félre kellett tennem a szupercsini tűsarkúkat és csizmácskákat. De a többi részét a gardróbnak mind-mind használni tudom 🙂 , juhúúúúúú…

Bevállalós voltam egész életemben, az öltözködés terén is, bár igazi extremitásokba sosem bocsátkoztam. De amikor egy stylist segítségével próbálgattam mindenfélét, akkor rávilágított egy pár színre, mintára, fazonra, amit addig nem is tudtam, hogy jól áll. Így azóta sokkal bátrabban kísérletezgetek…

A fejemben rögvest megjelent egy kép, mit veszek fel. Eredetileg valami tüllben gondolkodtam, de sajnos idő- és egyébbeli korlátozottságaim miatt nem tudtam beszerezni. Maradt hát a meglévő csipke. Rejtegetni semmi esetre sem szeretném díszcsomagolásba burkolt lábikómat, ráadásul sokkal kényelmesebb is egy szoknya, főleg ha az egyik lábad kétszer akkora, mint a másik 🙂

A stylistok szerintem cseppet sem furcsállnák az összeállítást, ahogy én sem. Sőt, utánanéztem, és a legnagyobb divattervezők alkottak hasonló szetteket 🙂

Jean Paul Gaultier

Nem beszélve arról, hogy a társaság meglehetősen nagy részénél még így is csinosabb és igényesebb voltam (sajnos nem jellemző, hogy tudnának kis hazánkban öltözködni a népek, arról nem is beszélve, hogy fogalmuk sincs, mi áll jól nekik…) És nem mellesleg maximálisan megnőtt a lábaimat bámulók száma is 🙂

Annyira bejött nekem ez a dolog, hogy ha esetleg valaki (stylist, ruhatervező, varrónő) úgy érzi, lát abban fantáziát, hogy engem öltöztessen, a legnagyobb örömmel állok elébe 🙂 !

De íme az outfit, amiben rendkívül jól éreztem magam:

Szóval csupa-csupa pozitívum, amit jelen helyzetemben is megélek…Tehát továbbra is azt tartom, hogy ha tudod, ki vagy, rendelkezel megfelelő önismerettel, testképpel és ismered az előnyeidet, a hátrányaidat meg elfogadod, akkor a lehető legjobbat tudod kihozni magadból. És ami a legfontosabb: a saját magad örömére!!

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokat kaphatsz tőlem, ha ellátogatsz ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

(fotók:Pinterest és saját)

Félreléptem. Bevallom. Nem is egyszer életemben. Háromszor nagyon durván. De mindháromszor megúsztam viszonylag kevés következménnyel. A legutolsó ilyen incidens úgy jó 10 éve volt. És most megint. Nem készültem rá, egyszerűen csak megtörtént.

Az ilyesmire nem szoktunk készülni, mert nem lehet. Max. jelek utalhatnak rá.

Azok a fránya lépcsők, ők a hibásak, mindig…Nem bírják a virgácsaimat és néha ezt csúnyán meg is mutatják. Így történt a hétvégén is. Egy pillanat műve volt, hogy a cuki kis bokacsizmám és vele együtt a bokám egy másik szögből nézte meg a lépcsőt.

Nem volt kellemes érzés, de még aznap sikeresen oktattam 8 órát, kivételesen ülve. Egy kis balerinába még be tudtam préselni a lábamat, vezetni is tudtam, gondoltam nem komoly, majd elmúlik, megoldom ezt is, ahogy minden mást is. Aztán még másfél nap jegelés, felpolcolás után sem akart a lábfejem eredeti méretére visszaállni.

Nem szóltam senkinek, az egészségügyis szülőknek sem, mert tudtam, a hétvégén programjuk van, ne aggódják szét magukat. Aztán hétfő délelőtt mégis felhívtam egy családi barát traumatológust, hogy meglátogathatnám-e, mert itt valami nem stimmel…

Felültem a trolira, elbattyogtam. Röntgen, szerencsére nincs törés. Dokim csalódott volt, hogy semmi jó kis műtét 🙂 ? Rándulás, zúzódás a diagnózis. Légpárnás bokarögzítő, 6 hétig, abból 2-t éjjel-nappal. Ááááá, más opció nincs?- kérdeztem. Deeee, gipsz!- válaszolta a doki.

Jól van, legyen az előbbi. Felírta receptre a gyönyörű rögzítőt, gyogyiboltba le, ahol a vásárlás után készségesen fel is tették. Hmmm, azonban elég nagy ez a cucc…Milyen cipőt tudok felhúzni ezek után? (Bakker, pont most vettem egy szuper téli csizmát…) Ezzel a lendülettel „elrongyoltam” a közeli plázába valami olyan cipőt venni, amibe bele is megy a lábam. Divatos bakancs, olyan tinédzseresen fűzés nélkül hordva 🙂 . Ja, de ha már ott vagyok, akkor be is vásárolok, legalább kajára ne legyen gond 1-2 napig. Barokkos túlzással körbeloholtam a plázát, de beszereztem mindent.

Még mindig nem sokan tudták, mi a helyzet (szülőknek már bevallottam). Semmi fb-ra posztolás, sajnáltatás. Gondoltam én, hát menni azért tudok, a vezetés is fog menni, mi baj lehet. Megoldom, mert muszáj! Nincs mese, menni KELL! Nem vagyok egy panaszkodós fajta, ezt meg is mutattam itt >>>

Aztán amikor hazaérve lerogytam az ágyra, felpolcoltam a lábam, akkor eltörött a mécses. Miért is „kell” ezeket nekem mind egyes egyedül végigcsinálnom?

Megállásra késztetett az élet. Elgondolkoztam. Átrágtam a dolgaimat, mérlegeltem, és arra jutottam, hogy ami most várhat, az várjon picit. Pár programot lemondtam. Húztam egy határt. Vannak feladatok, amiket meg tudok csinálni így is, de van, amit most nem.

Egyedül nyomom szinte az összes projektemet, vagy ha nem, akkor is én koordinálom. Ezer terv, ötlet van a fejemben. Igen, kívülről könnyű azt mondani, hogy de jó neked, hogy ennyi mindent csinálsz. Na ja. Nyilván mindegyik szerelem-munka, de a számlákat is be kell fizetni. Egyedül.

Közben meg olvasom egy cikkben: legyél boldog szingli! Mi vaaaaan????  Szó sem lehet róla! Az ember társas lény. A teremtés is nő-férfi párost ír le. Szeretni, biztonságban lenni, kézen fogva egymást bíztatni, segíteni, klasszikus szerepekben élni, és még sorolhatnám. Nem szabad berendezkedni az egyedüllétre, ráadásul erre biztatni bárkit is. Nem akarok én női terminátor lenni…A klienseimnek azt mondom: azért, hogy legyen, azért ne…de legyél nyitott és befogadó. Ismerkedj, adj esélyt. Legfőképpen magadnak!

Én sem önszántamból választottam ezt az életformát. Voltam szerelmes, nem is olyan rég (relatíve), de így alakult, most egyedül vagyok. De nem ez a normális. Máshogy szeretném. Szeretném annak ellenére, hogy tele vagyok félelemmel. Mert megkeményít bizonyos dolgokban a rövidebb-hosszabb egyedüllét.

Teszem a dolgom, szeretem az életem, tengernyi csodás dolog történik velem. De valami, vagyis inkább valaki hiányzik. Akivel megosztom mindezt. Egy társ. Nem szabadidő- és nem is szexpartner. Nem, nincs görcs…mert tudom, hogy máshogy lesz.

Ezt írta nekem aznap egy (ráadásul szakember) barátnőm: „Ha rád nézek, egy egészséges, okos, művelt és kívül-belül gyönyörű nőt látok…Akinek lehetősége van, hogy éljen és építse az életet…Aki előtt élete regényének legromantikusabb fejezetei még ott állnak. Annyi élet-szépség van benned. Mindened megvan! Szívem…ilyen kisugárzással, ilyen habitussal,képességekkel én nem féltelek. ..Körülötted pezseg a levegő….Nincs olyan, hogy nem. Neked is érkezik. És ne félj…szólnának a barátaid (én is), ha valami gáz lenne… 🙂 ”

Na, itt hagytam abba a pityergést, mert hát ezek után mire kenődjek el 🙂 ? Aztán a többi baráttól, akik a közös programok, sport lemondása után értesültek, jöttek az üzenetek és fel ajánlások: miben segíthetek, mire van szükséged? Jövök-megyek, bevásárolok, főzök Neked meleg kaját, hozok husilevest, gyógycsokit,  Neked ne legyen ilyesmire gondod. Vagy „csak” hozom a társaságom, ha szükséged van rá.

És a 9 éves unokahúgom is megnyugtatott: „a macikák vigyáznak Rád 🙂 ! “

Még azért a sok kedves sor után egy pár kövér könnycsepp elhagyta a szemeimet…

Azt megjegyezném többek megnyugtatására, hogy dolgozom most is, a feladatok ellátva (sürgős-fontos-ráér csoportosítás szerint). Néha a lábam felpolcolva, de annyi baj legyen! Megyek, vezetek, szervezek, találkozok, beszélgetek, tanítok, írok, olvasok, de nem őrült rohanásban…Úgyis össze akartam már barátkozni a „time management” nevű dologgal 🙂 

Mindenesetre még kíváncsi leszek egy pénteki gálára való outfit-em összehozására 🙂 . Bár a mai divatba minden belefér…

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokat kaphatsz tőlem, ha ellátogatsz ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

(fotók:Pinterest és saját)

A klienseim közül többen úgy érkeznek hozzám, hogy ezt mondják: „Mindenkinek az ismerőseim közül olyan jó az élete, boldogok, családjuk van, látom őket a *** -on (nagy közösségi portál). Nekik minden sikerül, nekem meg semmi… csak én lehetek ilyen ilyen szerencsétlen…”

Valóban az vagy? Vagy csak esetleg nem látod a fától az erdőt?

Örülök, hogy a barátaid jól vannak, sikeresek szemmel láthatólag…a közösségi portálon posztoltak alapján persze…De nem látsz bele az életükbe, a mindennapjaikba, a küzdelmeikbe, a nehézségeikbe. Gondolod, hogy bárki is ki fogja posztolni, hogy szarul van?? Vagy amikor rosszabbul néz ki, nyúzott, fáradt, esetleg kisírtak a szemei? Nem fogja…

Vigyázz, mert becsapós dolog ez! Sokan kifelé mutatják a -szerinted- tökéletes életüket, posztolják, milyen finomakat ettek, főztek, milyen mesés helyeken jártak, micsoda nagy szerelemben élnek, de mindezt azért, hogy mások ezt lássák róluk. Nem mindig szeretnéd azt tudni szerintem, hogy mi a valóság…

Lájkvadászat megy, ki tudja a legszebbet-legjobbat-legdrágábbat stb. mutatni. De hidd el, nem a lájkok száma mutatja meg, ki milyen.

Irigykedsz, közben pedig a Te életed is egészen valószínűen tele van apróbb-nagyobb csodákkal, sikerekkel és boldog pillanatokkal, csak ahelyett, hogy észrevennéd ezeket, azzal vagy elfoglalva, hogy a másikhoz méred magad. Olyanhoz, akit lehet, hogy ezer éve nem is láttál, és fogalmad sincs a mindennapi életéről.

Mindenkinek megvannak a feladatai az életében, amiket ki-ki könnyebben-nehezebben tud megoldani. Nem vagyunk egyformák (szerencsére), így ami Neked gondot okoz, azon más könnyedebben lép át, illetve ami másnak probléma, az Neked egy lazán megoldandó feladat.

Az szokták mondani, hogy mindenkinek  a saját problémája a legnagyobb, akár egy fogfájás is okozhat világvége hangulatot…

Mérlegelj! Nézd meg egy picit jobban a saját helyzetedet minden irányból! Ne csak a látszólag sikeres életet pózolós ismerőseidhez mérd magad!

Így sokkal könnyebben ki tudsz billenni a borongósabb hangulatodból, ez egészen biztos!

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokat kaphatsz tőlem, ha ellátogatsz ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

(fotók:Pinterest)

A múlt hónapban az időm egy részét a sok éve fizetett társadalombiztosításom által finanszírozott szolgáltatások élvezetére fordítottam. Úgy gondoltam, ha már a monogramom is ez, akkor megnézem, mit is lehet vele kezdeni az egészségügyben… 🙂

Viccet félretéve: fizioterápiás kezelésekre jártam egy nagy magyar állami intézménybe. Heti háromszor-négyszer, ahogy az időm és az ottani kapacitás lehetővé tette.

Muszáj volt járnom, mivel az pár évvel ezelőtti stresszesebb életmód olyan nyomot hagyott a vállaimon, amit kezelni kell, ha nem szeretném, hogy további panaszokat okozzon. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a nem kezelt stressz micsoda károkat okozhat… Stressz-mentes életmód pedig nincs, ugyanis –még ha az otthonunk a béke szigete is- lépten-nyomon ér minket valamilyen inger, ami hatást vált ki belőlünk. A családunk, a munkahelyünk (a főnökünk!) mind-mind stressz-forrás. A velük való érintkezés pedig elkerülhetetlen.

Az viszont nem mindegy, hogy hogyan dolgozzuk fel a minket ért hatásokat. Ha napi szinten tudunk relaxálni, vagy akár meditálni, az sokat segít. De a feszültséget egyszerűen csak sporttal vagy bármilyen (valóban ellazító) szabadidős programmal is oldhatjuk. A terheket, amiket a vállainkon cipelünk, muszáj letenni, mert nem vagyunk hangyák, hogy a testtömegünk sokszorosát elbírjuk!

Ezt én úgy tűnik nem ismertem fel időben, még ha azt is gondoltam. Vagy csak kevés volt belőle… Volt gyógytorna az utóbbi évben rendszeresen, de a szervezetem jelzett, hogy még ez is karcsú…Tudom, hogy szédült tyúk vagyok olykor, de azért megijedtem, amikor gyakrabban forgott velem a világ, mint indokolt volt 🙂 .

Így egy kedves gyerekkori orvos barátomat felkeresve elkezdtünk komolyan foglalkozni a kérdéssel. Mindenféle vizsgálatra elküldött, ezért most már tudom, hogy a szemem sem olyan rossz, mint gondoltam, még vezethetek szemüveg nélkül is akár (azért este inkább nem, nem lennék nyugodt 🙂 ) Kizártunk pár dolgot, így a mozgásszervi dolgok maradtak.

A reumatológus dokinéni egy alapos vizsgálat után megkérdezte hány éves vagyok? Na erre kapásból nem tudtam válaszolni, de végül sikerült kimondanom a számot némi fejszámolás után (az életkor egy mutatószám, ahogy édesapám mondja… 🙂 ) Majd megkérdezte: Mitől ilyen törékeny ilyen fiatalon? 🙂 Ööööö, még el is pirultam… 🙂 !

És kiírt 3 féle fizioterápiás kezelést. Megkaptam a regisztráción az időpontokat és indulhatott a buli. Szóltak előre, hogy a kezelések előtt be kell jelentkezni, és néha elég sokan állnak sorba. És ez igaz is volt, átlagosan 3-8 ember állt mindig előttem, majd a kezelő előtt is várakozni szükségeltetett, mire hívott az asszisztens, akinek a kezei alá kerültem (mindenkinek van „sajátja” ). A várakozás idejében felfigyeltem több olyan türelmetlen, elégedetlen (főleg nyugdíjas) betegre, aki ennek csúnyán hangot is adott. A rutinosabbak hoztak könyvet vagy keresztrejtvényt, és hasznosan töltötték az időt. Én csendben figyeltem a körülöttem zajló eseményeket.

Asszisztensem elmondta, hogy napi (!) 3-400 beteget látnak el, nincs nagyon idejük kávézgatni közben. Ahogy láttam, kb. 8-an lehetnek a kismillió féle mágneses, elektromos, ultrahangos és egyéb kimondhatatlan nevű kezelésre, amelyek közül valamelyiknél nem elég „felpakolni majd leszedni”, hanem ott is kell lenni. És ha valamelyikük beteg, akkor a többiek átveszik az ő pácienseit is.

A körülmények és az elképesztő pörgés ellenére egyetlen egyszer sem láttam őket duzzogni, sőt mindig megkérdezte mindegyikük, hogy van a beteg, jó pihenést kívánt a kezelés időtartamára, majd az „egészségére!” jókívánsággal búcsúzott. Minden alkalommal!! Szóval le a kalappal előttük…a morgós nénik és bácsik sem vették el a kedvüket és remélem nem is fogják 🙂 !

Azt viszont megkonzultáltuk, hogy a betegek közül, aki elégedetlenül, türelmetlenül, felháborodva, telis tele negatív érzésekkel megy be a kezelőbe, annak tuti, hogy semmit sem használ…Talán pont ezért is lehetnek naponta olyan sokan. Én mindig türelemmel kivártam a soromat, a kezelések alatt pedig relaxáltam. Fontosnak tartottam ezt, ugyanis az izmokra csak ellazult állapotban lehet jótékony hatást gyakorolni!

Mennyivel egészségesebbek lehetnénk, ha egyszerűen elfogadnánk dolgokat, helyzeteket (például várakozás) és elengednénk negatív érzéseket (elégedetlenség, rendszer szidása, türelmetlenség). Nyilván, ami rajtunk múlik és tudunk változtatni, azt pedig tegyük meg! Van az az állapot, ami még visszafordítható némi odafigyeléssel és terápiával. Akkor viszont, ha elhanyagoljuk testünket és lelkünket, borítékolható, hogy jelezni fog. A kettő szoros egységben működik egymással, így nem elég csak az egyikre időt és energiát fordítani!

Remélem holnap a reumatológus doktornő is megerősíti a kezeléseim eredményességét 🙂 !

További rövidebb-hosszabb lélekbonbonokat kaphatsz tőlem, ha ellátogatsz ide: https://www.facebook.com/menthai.hu

(fotók:Pixabay, Pinterest)