Természetesen tudtam róla, hogy a húgom koraszülött. Azt is, hogy mindig azzal villog, hogy amíg egyik kórházból a másikba értek vele, nőtt 2 centit…papíron 🙂 . De olyan részletességgel nem ismertem a történetet, a körülményeket, mint ahogy most Édesanyám elmesélte. Azt, hogy hogyan is élte ezt meg mindezt a ’70-es évek végén. Miközben ő mesélt, én pedig írtam, mindketten könnyeinkkel küszködtünk.
„Egyik gyermekünk sem volt véletlen gyerek. Csak ugye azzal nem számoltam, hogy nagyon kevés idő telt el a szüléseim után, így a 3. várandósság már kissé megviselt. Rosszul nem voltam, de hát azért csak nagyon fáradt voltam, hiszen ott volt egy 2 és egy 1 éves kislány már. Ugyan velünk volt édesanyám, segítségként, de azért a legtöbb dolgot édesanyaként nekem kellett tennem.
Mindkét nagyobb lánnyal volt a szülés előtt valami probléma: a legnagyobbal másfél hónappal a szülés előtt elkezdtem vérezni, de fájásaim nem voltak és nem is tágultam ki. Befektettek, kaptam infúziót és abbamaradt. Figyelmeztettek, hogy lehet, hogy koraszülés lesz. De szerencsére nem lett, hanem még a papírforma szerint egy héttel is tovább hordtam.
A középsővel pedig még nem is tudtam biztosan, hogy baba lesz, elkezdtem vérezni. Mindjárt az elején. Akkor is befektettek a kórházba, bent voltam egy hétig, és a pihenéstől, gyógyszerektől elállt a vérzés. Hiába mondta a főorvos, hogy ez egy vetélés, és ezt be kell fejezni, én nem engedtem. Az orvosom azt mondta, rendben, várjunk még egy picit. Ha akármi van, azonnal menjek, túlságosan ne is éljem bele magam, mert elég rosszul kezdődött, nem biztos, hogy ki tudom hordani.
Onnantól kezdve semmi problémám nem volt, teljesen normálisan ment minden. A szülés a kiírás előtt volt ugyan, de akkoriban nem tudtak még ennyire pontosan „jósolni”. Sima szülés, szép, egészséges súlyú és hosszúságú kislányunk született.
Mindkét nagyobb rövid vajúdás után, nagyon hamar megszületett, sőt a középsővel igazából vizsgálatra mentem csak, amikor vizsgálat helyett egyből a szülőszobára irányítottak. Semmilyen előkészítésre nem volt idő egyiknél sem, olyan gyorsan jöttek.
Még Borika egy éves sem volt, amikor újra várandós lettem. Semmi baj nem volt, nem voltam rosszul, az említett fáradtságot leszámítva minden rendben volt.
Édesanyám várandósan
Megbeszéltük az orvosommal, hogy az utolsó időben minden héten bemegyek kontrollra. Az egyik ilyen alkalommal is úgy mentem el otthonról, hogy : „Mindjárt jövök!” A kórház közel volt, elsétáltam. A doktor úr a vizsgálatnál közölte, úgy tűnik, ez a gyerek nagyon meg akar születni. De ez még nagyon korai volt (majdnem 4 héttel a kiírás előtt), hiszen az utolsó időben fejlődik a tüdő leginkább. Azt javasolta az orvos, feküdjek be, pihenjek, kapok egy kis kezelést és húzzuk el a dolgot, amennyire lehet. Mondtam neki, hogy nem így készültem, az otthoniaknak azt ígértem, mindjárt jövök…Így még hazamentem, összepakoltam, felhívtam a férjemet, elrendeztem a dolgokat, majd visszasétáltam. Éppen delet harangoztak, mikor visszaértem.
Lefektettek, infúziót kötöttek be, csináltak 1-2 vizsgálatot. A doktorom ügyeletes volt, szólt, hogy át kellett mennie a délutáni rendelésre 2 órára, de akármi van,jelezzem.
Délután ¾ 2-kor előresétáltam a szobájához és mondtam, hogy valami furcsákat érzek. Megvizsgált, majd már a szülőszobára fektettek, ahol egy volt tanítványom volt épp a szülésznő. Jól elpoénkodtunk, de még akkor sem gondoltam, hogy én szülni fogok. A férjem többször betelefonált a kórházba, érdeklődött. Ahogy ott feküdtem, a szülésznő és az ügyeletes orvos állandóan figyelte a történéseket. Egyszer csak szóltak úgy 5 óra körül, hogy mindjárt meglesz a gyerek. Az orvosom átjött, de előtte jelezte a férjemnek ,mikor legutoljára hívta őt, hogy ha nem akarja lekésni a gyereke születését, akkor teperjen a kórházba.
Fél 6-3/4 6 között megszületett Julika. A doktor annyit mondott viccesen: Na, megint egy lány, kapunk majd az apukától 🙂 . Erre én azt válaszoltam, hogy: Nem fogunk, én tudtam, hogy kislány lesz… (akkoriban volt ugyan ultrahang, de elég kezdetleges, így pontosan nem tudták megmondani előre)
Nem is az volt a baj, hogy kislány, hanem, hogy egy nagyon pici súlyú kisbabám született. Mindössze 1800 gramm volt. Mondta az orvosom, hogy mivel nagyon pici, ezért el kell vinni koraszülött osztályra. Amúgy is akkoriban az volt a protokoll, hogy minden 2500 gramm alatti babát automatikusan koraszülöttnek minősítettek, függetlenül attól, hány hétre született.
Tulajdonképpen csak akkor fogtam fel, hogy nem ott a kórházban viszik egy másik helyiségbe a babámat, amikor megjött a mentő. Én addig csak annyit voltam vele, amennyit a születése után a mellkasomra tették, de hát ez csak pár perc volt. Utána őt rendbe tették és jöttek is az inkubátorral. Másik kórházba viszik –esett le nekem. Biztos mondták, hova, de nem emlékeztem.
A férjem rohanás közben találkozott a mentősökkel a folyosón, csak azt nem tudta, hogy az ő kislányát viszik el éppen. Csak annyit látott, hogy visznek egy kisbabát.
Igazság szerint nagyon fel sem tudtam fogni a dolgokat, mert engem közben elláttak. 2 óra múlva vittek vissza a kórtermembe. Akkor tudatosult bennem, hogy nagyobb a baj, mint hittem. Akkor sírtam el magam először. A férjem vigasztalt, amennyire tudott, de ő is csak nagyon keveset tudott bent maradni, hiszen otthon volt a két másik kislány, akiket szintén el kellett látni.
A baba egészséges, nem lesz vele semmi baj, nyugodjon meg! – mondta a doktor úr. Csak nagyon picike, ezért kellett elvinni. Igyekezett megnyugtatni, nagyon rendes volt. Mindegyik gyermekemet nála szültem, jól ismertük egymást.
Egy hét után engedtek haza, addig nem is láthattam a babámat. A férjem volt bent nála a kórházban, illetve telefonon beszéltünk a kezelő doktornővel.
Borzalmas volt az egy hét is. Ott feküdtem egy 6 ágyas kórteremben, ahova minden szoptatáskor kihozták a babákat, csak nekem nem. Nagyon sokat sírtam. Feszített a tejem, próbáltam kifejni, de az csak nem olyan volt, mintha a baba szopott volna.
Amikor hazaengedtek, az első utunk, mielőtt hazamentünk volna, a pici babánkhoz vezetett. Aznap, mikor szültem, akkor épp a Schöpf-Mérei Kórház egy kőbányai részlege volt az ügyeletes, így oda vitték. Ez tőlünk a 11. kerületből nagyon messze volt. Nem volt autónk, a sógorom vitt el minket, mivel nem voltam azért annyira fényes állapotban.
Az első találkozásunk egy hét után is csak ablakon keresztül történt, meg sem foghattam. Zokogtam…férjem próbált vigasztalni, nem sok sikerrel. Ápolónő lévén az eszemmel én is tudtam, hogy jó helyen van a babám, vigyáznak rá, stb.
Bárcsak minden kisbabánkkal ennyi baj lenne csak, mint ezzel a kislánnyal! Eszik, jól van, jó kisbaba. –monda a doktornő az első találkozásunkkor.
Ugyan nyelt egy kis magzatvizet, ettől lett egy tüdőgyulladása, illetve egy kis köldök-elégtelensége, de nála sokkal súlyosabb állapotban lévő babák is voltak ott.
Az eszemmel tudtam, hogy meg fog gyógyulni, mégis pokoli érzés volt. Utána naponta mentem be hozzá a következő 3 hétben, tömegközlekedéssel. Egy alkalom kivételével, amikor az utcán összeestem, elájultam és a férjem nem engedte, hogy továbbmenjünk…
Próbáltam otthon is fejni a tejet, de nem igazán sikerült. Fájt a mellem nagyon, begyulladt. Amúgy is kevés tejem volt mindegyik gyereknél, ráadásul itt nem is tudta a baba kiszívni azt a keveset sem. De arra biztattak, ne adjam fel, hiszen ha hazajön a kicsi, erre szüksége lesz.
Ezért erre gondolva nap mint nap megtettem, többször is, mintha szoptattam volna…
A látogatások legdrámaibb része az volt, hogy mindig csak ablakon keresztül láthattam Julikát, egyszer sem foghattam meg, míg bent volt.
Egyszer, mikor megérkeztem, benéztem és azt láttam, hogy üres az ágya. Én akkor ott azt hittem, hogy végem van! De már közben szaladt a nővér, aki látott engem és szólt, hogy a babát átvitték egy másik kórterembe, ne aggódjak. Azt az érzést nem kívánom senkinek…És akkor, egyszer, kivételesen beengedtek hozzá és megfoghattam.
Amúgy is sírtam folyamatosan, amikor bent voltam, mert ott kellett hagynom és nem tudtam, meddig tart ez az egész, de ekkor még jobban zokogtam.
Minden nap többször telefonáltam, érdeklődtem, de az nem ugyanaz…Rendes volt nagyon a doktornő, mindig mondta, szépen fejlődik, egészséges, minden rendben van, hallatja a hangját. Egyszer még közelebb is tartotta a kagylót, hogy halljam, épp az én kislányom sír…
Ahhoz képest, hogy a többi gyerek mennyi időt töltött ott, Julit hamar kiengedték, Viszont ez az idő pont arra volt jó, hogy az amúgy is kevés tejemből még kevesebb lett. Így alig tudott szopni, hiába próbálkoztunk. Nehezítette a helyzetet az is, hogy mikor hazakerültünk, másnap a szabadságon lévő katonaorvos férjemnek telefonáltak a munkahelyéről, hogy vidéken egy laktanyában nincs orvos, mennie kell. Később kiderült, hogy vérhas-járvány volt. 6 hét karantén lett belőle…
Már otthon
Szóval a baba hazakerült, a férjem meg el. Plusz ott volt a két nagyobb is és a pici, akivel akkor kezdtünk el összeszokni. De megoldottunk mindent. Édesanyám segített, amennyit tudott, bár ő közben a nagymamámat is ápolta. 6 nő volt együtt a csecsemőtől a dédi korúig.
Onnantól kezdve, hogy otthon volt Julika, úgy éreztem, soha többé nem engedem el a kezét. Még egy olyat, hogy nem lehet a közelemben, nem élnék át, nem bírnám ki. Valószínűleg azért is alakult ki köztünk olyan szoros kapcsolat. Kicsi korában folyamatosan a nevemet mondogatta, akárhányszor elmentem otthonról nélküle, egészen addig, míg haza nem értem.
Később, szakmai munkám során láttam, hogy ezt máshogy is lehet csinálni. Már a pár órás koraszülötthöz beengedik az anyukát, mellre veheti, foghatja az inkubátorban a kezét. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy ez nekem miért nem adatott meg…”
A hajdani kis koraszülött baba idén töltötte be a 37. életévét, és immáron 2 gyermek Édesanyja 🙂 .
