Nem vagyok egy nagy nacionalista, sosem voltam…A magyarságtudatom sem fejlődött ki túlzottan. Azt hiszem, engem a gólya nem ide akart anno lepottyantani, hanem valahova délebbre, de talán elfáradt és előbb letett itt…Mindegy is.
Szégyen vagy sem, igazából nem annyira érdekelt sosem a nagy magyar nemzeti öntudat. Természetesen tudtam mindig, hogy nem csak a mostani határokon belül, hanem azon kívül is élnek magyarok. De nem izgatott különösebben. A rendszerváltás után pedig amikor tömegével jöttek az erdélyiek, nem annyira szimpatizáltam sokukkal.
Aztán később kiderült, hogy nem is mindegyik magát erdélyinek mondó volt magyar ugyebár…Összemosódott Európa-szinten az erdélyi és a román. Egy ország, egy útlevél, egy kaptafa.
Később, amikor picit jobban ráláttam már felnőttként a dolgokra, megismertem pár székely góbét (kópé-viccesen használják a székely parasztemberre), és sok élménybeszámolót hallottam azoktól, akik már jártak arrafelé. Elkezdtem különös vonzódást érezni Erdély iránt. Nem tudtam megfogalmazni, mi vonz benne, azt éreztem, hogy látnom kell, mi van ott. Továbbra sem a nemzeti nacionalizmus okán, hanem valami más, megmagyarázhatatlant éreztem.
Felvettem a bakancslistámra úticélként. Tavaly már csak egy paraszthajszál választott el, idén viszont összejött. Legjobb barátommal (róla már írtam, katt ide >>> ) nekivágtunk 6 napra a mesebeli utazásnak. Ő már járt arrafelé pár helyen, én abszolút szűzként indultam.
Hajnali kelés és közel 800 km várt ránk. Életemben nem vezettem ennyit, mint most, büszke is vagyok magamra, hogy nagyjából a felét én toltam le…Először már a határon túl álltunk meg reggelizni, ahol épp akkor szállingózott fel a köd.
Innen hosszú és autópálya-mentes út vitt minket célállomásunkhoz Csíkrákosra.
Menet közben még útba ejtettük Böjte Csaba testvér Szent József Otthonát Szovátán. Legnagyobb sajnálatunkra pont elkerültük egymást Csaba testvérrel, pedig igyekeztünk előre egyeztetni a találkozót. De nála ez ugyebár belefér, számítottam rá. Szívélyesség, szeretet , otthonos, rendezett környezet fogadott bennünket. A kis lakók közül, akik nyári szünetben is ott maradtak, lelkesen mutatták meg lakóhelyüket, szobájukat. Épp az éves összgyermekotthoni táborukra készültek, így nem is zavartunk sokat, odaadtuk a kis édességcsomagot, aztán továbbálltunk Parajdra.
A kinti kánikula után jól esett a 17 fokos sóbányai levegő. A bányában minden megtalálható a kalandparkos résztől az éttermen át a kápolnáig. És nem utolsó sorban Szent Borbála, a bányászok (és a tüzérek) védőszentje 🙂 .
Miután kellemesen lehűtöttük magunkat, nyílegyenesen megcéloztuk a szállásunkat.
A csíkrákosi Cserekert Fogadó adott otthont a következő napokban nekünk. Megérkezésünkkor se foglalást, se papírt nem kértek, az volt az egyetlen kérdésük, hogy előbb vacsorázni vagy a szállást megnézni szeretnénk-e?! (nálunk azért az ősbizalmatlanság okán tutira kérnek mindenféle okmányt, visszaigazoló emailt, stb-t, aztán sok esetben még akkor sem biztos, hogy van szállás…)
A vacsorát választottuk, mely elsőként az étvágygerjesztő pálinkával vagy áfonyalikőrrel kezdődött, ahogy a következő többi napon is…
Tudtuk, hogy legendás a székely vendéglátás, de ennyire nem gondoltam…A welcome drink után jött mindig a leves (a töltött paprika és a lucskos káposzta is annak számít ott 🙂 ) –székely csorba (húsos vagy zöldséges, grízgaluska, majd a főétel-töltött káposzta, sült oldalas, vargányagombával és áfonyával pácolt borjú puliszkával, borjúpörkölt tésztával, csirkepörkölt krumplival, disznótoros krumplipürével és párolt káposztával és persze mindig valami desszert-sütemények vagy gyümölcs.
Na, és a reggeliről ne is beszéljek…Szalonna, töpörtyű, kolbász, felvágottak, orda, sajt, zöldségek, padlizsánkrém, bundáskenyér, sült borjúmáj és persze az elmaradhatatlan áfonyalekvár. Mind-mind helyi és házi, ahogy a fenséges parasztkenyér is. Leöblítve gyógynövényekből készült teával és házi tejjel. (Itt zárójelben jegyezném meg, hogy legközelebb előre trenírozom a gyomromat, mert ahogy mondják: „Szokni kell a parasztnak a szántást…” Különben kiadós gyomorrontásod lesz.)
Ezeken felül pláne nem volt túl nagy igényük, mégis ha bármit kértünk, mindenre azt a választ kaptuk mosolyogva: „Megoldjuk!” És meg is oldották…Ahogy a betérő, nem a szálláson lévő román házaspárnak is adtak meleg vacsorát. A faluban ők az egyedüli fogadó, ami ugyan csak a szállást foglalóknak és csoportoknak üzemel, de étellel minden „vándornak” tudnak szolgálni, csak úgy, emberségből…
Botinak, a „főnöknek” mindenkihez volt pár kedves szava, leült az asztalokhoz, kedélyesen elbeszélgetett, elsütött pár viccet, mesélt pár történetet. Ízesen, ahogy az egy csíki székely emberhez illik. A társaság nagy része visszatérő vendég, nem nagy meglepetésünkre. Valószínűleg mi is így leszünk…
Szállásunk a fogadó Alszegi Portáján volt, gyümölcsfás-virágos környezetben. Sokat nem tartózkodtunk a szobában, de esténként hulla fáradtan jó nagyokat tudtunk aludni a kényelmes ágyakban…
Az időjárás változatos volt, így sikerült a természet sokféle jelenségével találkoznunk: napsütés, eső, köd, pára, hőmérséklet-ingadozás, minden játszott. Felkészülésünk a kezdő túrázóénak felelt meg: túracipő (mondjuk én egy nyárit szereztem be, ami az esőben ugyan egy idő után beázott, de legalább ki is engedte a vizet és nem dagonyáztam benne), esőkabát (ami alá jól be lehet izzadni). De persze amikor túrázni indultunk kimaradt a hátizsákból a váltóruha valamelyike, vagy a zokni vagy a póló tuti 🙂 .
Amikor a szállás elfoglalásakor vendéglátóink egyikének elmeséltük másnapi tervünket, kikerekedett szemmel nézett ránk. Madarasi Hargitára gyalog?? Innen? Ő egyszer volt, akkor is lefele kapkodták a lábukat, nehogy rájuk sötétedjen, mégis 6 óra volt az út… „Ti tudjátok…”-csóválta a fejét Dénes maga elé merengve, amolyan székelyesen.
Jól van no, azért mi csak megnézzük és majd holnap este beszámolunk a vacsoránál.
Kalandozásunk csak innen vált igazán izgalmassá… De erről a következő bejegyzésben olvashattok 🙂 .
